Ez az éjszaka pont egy júliusi éjjelen kezdődött. Hirtelen felindulásból egy óra alatt vettünk olcsó repülőjegyet, foglaltunk szállást, és neveztünk be első közös külföldi futóversenyünkre.– Miért is ne futhatnátok Malmőben? – tette fel a kérdést tűnődve Tündi, aki ugyan a legkevésbé sem akart futni, de szervezésben és a jó kérdések feltevésében bárkire...
Ha már eleget futottál, két választásod marad. Vagy gyorsabban és többet akarsz futni, vagy elindulsz egy versenyen. A kettő kombinációjából pedig egész érdekes felismerések születhetnek.Nem vagyok egy kifejezetten versenyzőalkat. Sőt, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen nyomaszt is a versenyhelyzet, valahogy ilyenkor inkább alulteljesíteni vagyok hajlandó, mint felül reprezentálni a képességeimet....
Én sem kerültem el a kezdő futók hibáját. Nekem is volt kétféle pulzusmérő órám, beruháztam fülhallgatóba, vettem kézre szerelhető telefontartót, lábra biggyeszthető fényvisszaverő csíkot, hosszas mérlegelés után döntöttem (amúgy fillérekbe kerülő) derékra szerelhető cipzáros zseb mellett, és így tovább....
Hirtelen megtorpantam az erdőben, zajt hallottam. Amióta futok, hozzászoktam a másféle zajokhoz, megszoktam, hogy emelkedőnél ne nézzek hátra (nem egy rém rohan utánam, hanem a saját tüdőm zihálását hallom), hogy a különböző árnyak előttem valójában nem támadó állatok, hanem falevélkupacok vagy elpottyantott lótermékek, hogy a furcsa füttyszerű hang nem nekem szól, hanem például egy másik...
Láttam egyszer egy filmet. Ultrafutókról szólt, akik épp a 246 kilométeres Spartathlonon indultak el. Egyszerűen nem értettem, mi visz rá bárkit is, ha nem a görögök győzelmének hírét viszi futva, hogy ilyen távon elinduljon. A dokumentumfilm végén aztán bőgtem. Akkor még mindig nem értettem ugyan, de legalább éreztem. Azóta futok nagyjából....
