Itt a vége, fuss el véle!
Ha már eleget futottál, két választásod marad. Vagy gyorsabban és többet akarsz futni, vagy elindulsz egy versenyen. A kettő kombinációjából pedig egész érdekes felismerések születhetnek.
Nem vagyok egy kifejezetten versenyzőalkat. Sőt, ha jobban belegondolok, tulajdonképpen nyomaszt is a versenyhelyzet, valahogy ilyenkor inkább alulteljesíteni vagyok hajlandó, mint felül reprezentálni a képességeimet. Van ilyen.
Ha azonban szépen, nyugodtan, a saját tempómban haladhatok, anélkül hogy bárkit is le kellene győzni, idővel egész jó eredményeket hozok.
Jó, magamhoz képest, bár a legutóbbi éjszakai futóversenyen éppen rám csodálkozott Gábor (akivel vagy harminc éve ismerjük egymás, és gondolom, ennyi ideje is fut), hogy előtte haladok az emelkedőn.
A csodálkozás mindössze egy villanás erejéig tartott, mert ő éppen élete legjobb 7 kilométerét hozta, szóval azért jól elzúzott mellettem, de jólesett a csöppnyi elismerés.
Igazán nem gondoltam volna, hogy az én futkározásom vége az lesz, hogy egy novemberi napon szemben találom magam egy kiírással, miszerint jótékonysági futóversenyt tartanak majd Mikulás napján, a Margitszigeten.
Lehet egy kört futni (5,30 km) vagy kettőt. Emlékszem a pillanatra és a kérdésre, amit a szobában ülő kollégáimnak tettem fel: szerintetek, elinduljak?
A kérdésben persze már majdnem benne rejlett a válaszom, egyszerűen elkezdett vonzani, hogy megméressem magam, és hogy a részvételi díj jótékonysági célt szolgál, még nemesebbé tette az ügyet.
Azért pár napig jegeltem a történetet, vissza-visszanéztem a kiírásra, tippeltem, hogy megy-e a 10 kilométer, vagy elég lenne a kevesebb, majd újra ellibbentem, és egy nap múlva megint ott legyeskedtem.
Aztán egy esőáztatta, hátborzongatóan szürke novemberi vasárnap reggel, rögtön a kávé után átutaltam a jelentkezési díjat. Hihetetlenül büszke voltam, mintha már legalább lefutottam volna a távot, amikor visszaigazolták a jelentkezésemet, lám, mondogattam magamban, így csinálják az igazi futók.
Tanulmányoztam a Sziget domborzati viszonyait, valamint naponta egyszer legalább elmormoltam magamban a négyjegyű rajtszámomat, mint egy mantrát.
Majd elérkezett a nap, a hőn áhított.
Először is késésben voltunk. Ami már épp elég ok volt az idegeskedésre, meg még ott volt nekem a verseny. Legszívesebben már a Széna téren visszafordultam volna.
Mert mi van, ha nem megy? Ha nem bírom? Ugyan mi a csodáért kell felvágni féléves „futóviszony” után tíz kilométerrel? Elég lett volna öt. Esetleg három, de olyan nem is volt.
Így érkeztünk meg a helyszínre, én talpig sínadrágvastag dzseki kombóban, amit valahogy csak nem akaródzott levenni a bemelegítés előtt. Az atlétikapályán a Mikulással futottam össze, irigyeltem, neki nem kellett futnia.
Sőt, ahogy évtizedek óta elnéztem, soha nem is futott. Csörgősipkás futótársak hajlongtak mellettem, nyújtottak, ugráltak, forró teát kortyolgattak, a hangulat egyre jobb lett, én meg hirtelen a bemelegítők első sorában találtam magam.
Ott pedig nem volt mese. Néhány perc múlva csatakosra izzadva legszívesebben már a futópólómat is levettem volna. Végül eldördült a startpisztoly, és több ezren egy tiszteletkört futva a pályán, elindultunk.
Nem szeretném senkiben azt az illúziót kelteni, hogy könnyen ment. Sőt. Úgy egy kilométer után a szállingózó hóesésben már a Duna-parton, fogamat összeszorítva harcoltam az elemekkel, a mellettem rendre elfutókkal.
Hatszáz méter alatt úgy lelassultam, hogy szinte álltam. Aztán egy helyen ki is léptem a futókörről, picit gyalogoltam. Sokk volt a javából, el is futottam magam, azon töprengtem, hogy íme, ennyire egyszerű feladni valamit.
És abban a pillanatban már azt kérdeztem magamtól, hogy tényleg ezért vagyok-e ott, ahol. Hogy nem én akartam-e a versenyt? Rajtam kívül a világon senki, de senki nem kényszerített rá. Akkor?
Újra lendületbe kerültem, bőven a mezőny hátsó fertályában futottam, de akkor már csak azt akartam, hogy végigcsináljam. A második kör közepén azt a kamasz lányt vettem észre sétálva, akivel előtte egy fél órával összeismerkedtünk.
Az oldalát fogta, és elég szenvedő arcot vágott. Mesélte, hogy aznap négy órakor kelt, buszra ült, hogy feljöjjön Pestre, a versenyre. De most úgy érzi, meghal, ha csak egy fél métert is tovább fut. Akkor most feladod? – néztem rá.
Válaszul beállt mellém, kocogtunk vagy ötszáz métert, egyre könnyebb lett, utamra engedett azzal, hogy menjek csak, ő ha lassan is, de higgyem el, hogy célba ér. Elhittem.
Végül elértem a célegyenest, ahol még rá is húztam egy kicsit. Majdnem sírtam a célban (csak ahhoz is kevés volt a levegőm és az energiám is), amikor a Mikulás személyesen rázta meg a kezemet, gratulált, és azt mondta, szép volt.
Tényleg nehéz szavakba önteni, mit érez akkor az ember, amikor önmagát legyőzi. Én azóta is így vagyok minden egyes versenyen, mert hát jól sejtitek, az első csak a kezdet volt.
S hogy mi a cél?
Most egy novemberi félmaraton, az edzésterv első harmadán vagyok túl, s bár még mindig nem világos, hogyan is lesz majd az első találkozásom a 21 kilométerrel, tudom, hogy végigcsinálom. Mert másképp nem lehet.
Mert valami cél mindig kell, hogy lebegjen előttünk.
Ha te éppen most kezded a futást, ha az első kilométerek lefutása is őrült boldogságot okoz, akkor tudod, miről beszélek. Mindig van egy újabb cél, ami miatt holnap és holnapután is elmész futni. És ez így van rendjén.
Mit kívánhatnék neked a sorozat utolsó részében? Tényleg csak azt, amit Monspart Sarolta bízott rám pont egy évvel ezelőtt: „Elfáradni ér, belefáradni soha!” Így hát, hajrá mindenki!
Még nincs hozzászólás