Fuss, hogy megtudd, miért futsz!
Láttam egyszer egy filmet. Ultrafutókról szólt, akik épp a 246 kilométeres Spartathlonon indultak el. Egyszerűen nem értettem, mi visz rá bárkit is, ha nem a görögök győzelmének hírét viszi futva, hogy ilyen távon elinduljon. A dokumentumfilm végén aztán bőgtem. Akkor még mindig nem értettem ugyan, de legalább éreztem. Azóta futok nagyjából. És most éppen neked mesélem el, miért is jó annyira ez a szenvedély.
Nem vagyok jó futó, sőt futónak sem nagyon nevezném magam, esetleg szaladgálónak, aki azért folyamatosan növeli a megteendő távot, és javítja az állóképességét.
Hogy hogyan kezdődött? Nálam úgy, hogy pont egy évvel ezelőtt szörnyülködve néztem a rólam készült nyaralós képeket. Nem szépítgetem az akkori állapotomat: kiadósan rám terebélyesedett a nyugalom, a mozgáshiány és a meglehetősen kalóriadús táplálkozás.
Előtte még az is történt, hogy januárban volt egy kis fülzúgásom, amiért infúzióra jártam, aztán nem sokkal később becsípődött egy ideg valamelyik csigolyám és valamelyik másik csigolyám közé, amitől üvöltöttem minden pillanatban.
Több mint harminc éve ülök írógép, számítógép és különböző klaviatúrák előtt, s bár mindig mozgékony voltam, igazán aktívan (értsd: heti rendszerességgel) mégsem mozogtam.
Persze imádtam bringázni, falat is másztam néhányszor, állítólag valami hegyet is, de erre alig emlékszem a kisebb pánik miatt, jártam jógára, amikor kimerültem és padlón voltam, tollasoztam és frizbiztem a strandon, szerepelt még a síelés, kirándulás, lovaglás is a repertoárban.
Csak épp egyik sem rendszeresen.
Tavaly tavasszal viszont már az nem hagyott nyugodni, hogy túlságosan is sok időt töltök ülve, ki kellene találni valamit.
Emlékszem, vastag kabátban, sapkában, sálban vágtam neki az erdőnek egy reggel, 30 perces séta lett belőle, fölfelé (70 méteres szintkülönbség) kétszer kellett megállnom, mert sok volt, folyt a hátamról a víz.
De a buszon már azt éreztem, hogy megérte. Folytattam. Kétnaponta mentem, a fél órából egy óra intenzív séta lett. És közben a nap is kisütött. Viszont örökös harcot jelentett a mozgás megszervezése, és végül időspórolás miatt döntöttem úgy, hogy megpróbálok egy keveset futni. (Ekkortájt láttam az Ultra című filmet is.)
Elhűltem, hogy 200 méter milyen irdatlan és majdhogynem legyőzhetetlen távolság tud lenni – még kocogva is. A pulzusom az égig emelkedett, a tüdőm zihált, a lábamat betontömbnek éreztem.
Egyetlen megveszekedett pillanatig sem az járt az eszemben, hogy hű de jó. Utáltam, dühöngtem, soha többet, mondtam magamnak. De két nap múlva ugyanott, ahonnan előtte futni kezdtem, egyszerűen – nem viccelek – magától kezdett el gyorsulni a lábam.
Azt vettem észre, hogy megint kocogok. A hatás annyiban módosult, hogy délutánra izomlázam lett, mozdulni is alig bírtam…
Lelki szemeim előtt erős és jól megfogalmazható célként az azonnali abbahagyás lebegett. Így is tettem. Jött a gyönyörű nyár, néha kicsit sétáltam, néha nem, a kilóim száma viszont egyre nőtt.
Valamikor augusztusban mertem mérlegre lépni: a számok azonmód beégtek a retinámba. Annyit nyomtam, amennyit nagyobbik fiammal a pocakomban, a szülés előtti hetekben…
Innen már nem volt visszaút.
Ez kellett az elinduláshoz. Még akkor is, ha tudtam, hogy rólam bizony nem készülnek mosolyogva futós képek, mert a futás – akárki is állítja az ellenkezőjét – eleinte nem öröm és jókedv. Hanem dac. És iszonyú erős elszántság. Nekem ez kellett ahhoz, hogy négy hónappal később bemerészkedjek egy futóversenyre is.
Ezt is elmesélem majd, és segítek abban, ha te is akarod, hogy elkezdd. Mert amit a futással nyersz, több és összetettebb élmény és ajándék annál, mint amit most gondolsz. Júliusban arról írok, milyen pluszt ad szervezetünknek ez a szenvedély!
Addig is, hajrá mindenki!
Még nincs hozzászólás