Egy éjszaka Malmőben
Ez az éjszaka pont egy júliusi éjjelen kezdődött. Hirtelen felindulásból egy óra alatt vettünk olcsó repülőjegyet, foglaltunk szállást, és neveztünk be első közös külföldi futóversenyünkre.
– Miért is ne futhatnátok Malmőben? – tette fel a kérdést tűnődve Tündi, aki ugyan a legkevésbé sem akart futni, de szervezésben és a jó kérdések feltevésében bárkire ráver százon.
Július volt, csillagfényes, derűs éjszaka, a férfiak elfoglalták magukat, mi meg azonnal körbeültük a laptopot. Nóri visszafogottan bólogatott, de valójában nem hitte, hogy elmegyünk.
Így hát nem volt más választás, azonmód regisztráltam magunkat a malmői Midnattsloppetre, azaz a malmői éjszakai futásra.
Innen pedig felpörögtek az események, repjegy, szállásfoglalás, s mire a tévében is vége lett a focinak, mi is végeztünk.
Elégedetten dőltünk hátra, a férfiak is megértették, hogy ez színtiszta női ügy, beleszólásuk tán csak annyi, hogy széles mosollyal támogassanak minket. Mert hát tényleg elég vicces, hogy a lányok elrepülnek futni…
Az indulás hetében persze már izgatott üzenetek váltják egymást, néha kicsit bánom, hogy például nem néztünk utána a szeptemberi svéd időjárásnak, mert fázni még ott is nagyon utálnék, de már nincs visszaút.
Ráadásul beüt, amire egy futónak mindig számítani kell.
A novemberi félmaratoni felkészülés jegyében hetente háromszor futok hosszabb-rövidebb távokat. A malmői verseny pont beleillik az edzéstervbe, előtte hat kilométert futok még itthon.
A rövidebb erdei emelkedőnél azonban belenyilall a jobb csípőmbe, a fájdalom marad is velem, de végigkínlódom, mert kimondatlan szabályom szerint, megállni annyi, mint feladni.
Így pénteken már húzom a lábamat minden lépésnél, a szombati indulásra pedig átérzem a világ összes fájdalmát.
Mindezt elpanaszolva Nórinak, ő annyit mond a maga visszafogott stílusában, sejtése sincs, hogy hogyan fog elindulni, mert vacakolnak a műtött térdei.
Amikor pedig kellemes repülés után végre megérkezünk a svéd reptérre, pontosan tudom, hogy a tolószékeket a mi kedvünkért készítették a fotocellás ajtók mellé.
Svédország harmadik legnépesebb városa, az Öresund-tengerszoros mellett fekvő, 1275-ben alapított bájos Malmö azonban igyekszik orvosolni fájdalmainkat.
A reptéri busz negyven perc alatt visz minket a városközpontba, ahol Tündi megérzéseit (kétszer járt már a városban) követve a szállásunkat is pillanatok alatt megleljük.
Ettől kezdve pedig nincs más dolgunk, mint bejárni a végtelenül hangulatos óvárost, benézni minden zegbe-zugba, sétálni a várost behálózó csatornák partján, ja és persze besántikálni a Triangeln bevásárlóközpontba, hogy átvegyük a pólónkat, a karszalagot és azt a kis csipet, melyet a versenyen a cipőnkön kell elhelyezni.
Összesen 13 kilométert gyalogolunk, és miután alaposan körbejárjuk a fizika törvényszerűségeit látszólag meghazudtoló Turning Torsót (Svédország legmagasabb felhőkarcolója, amely 190 méter magasan, 90 fokban megtekerve csavarodik az ég felé), végre megvacsorázunk.
Este tízkor pedig döbbenten tapasztaljuk, hogy már alig fáj valamink. Amit minimum baljós jelként kellene értékelnünk.
A szombat reggel ugyanis 13 fokkal, viharos széllel és szakadó esővel kombinálva érkezik, hogy őszinte legyek, nem túl biztató. Én a magam részéről háttal ülök reggeli közben az üvegfalnak, azt remélve, hogy ez változtat valamit az időjáráson.
Tíz órakor már azon töprengünk, hogy elindulunk sapkát vásárolni. Az eső végül elállt. De a szél csak maradt, kedvezve a tengeri vitorlásversenyen indulóknak. Mázlisták, ugyebár.
Délután, hosszas tengerparti csatangolásunk után kishajós városnézésre nevezünk be. Érdekes, hogy a vízről mennyire más arcát mutatja egy város, a ringató kellemes hullámok, idegenvezetőnk különös hanglejtése megfejelve a motorzajjal andalító muzsika. Ráadásként a nap is kisüt.
A biztonság kedvéért, 10 km gyaloglás után azért csak rápihenünk a startra, kis alvással, olvasással, lazázással melegítünk be. Este nyolckor pedig átöltözve irány a Stortorget tér, ahol rajtunk kívül nagyjából mind a 4500 nevező ott van, jókedvűen, kis csoportokban beszélgetve, nyújt, melegít.
Hogy az idő? Sem szél, sem eső. Kellemes, minden tekintetben futóidő.
Remek hangulatban, vérpezsdítő színpadi szambabemutató után még hátravan a közös bemelegítés, végül a start. Saját csoportunkat meglelve (km/óra-átlag alapján), a startvonalhoz tömörülünk, ahol valószínűleg fogadalmat teszünk svédül a sportszerű viselkedésről, majd a startpisztoly eldördülése után lángcsóvák csapnak az égre, mi pedig nekilendülünk a malmői éjszakában a tízezer méternek.
Az út a belvároson át, a csatorna partján a parkba vezet, ahol a girbegurba gyalogösvényen mécsesek jelzik az irányt. Nem mintha bárki eltévedhetne, hiszen nagyon sokan vagyunk, kerekes székes versenyzők és babakocsit toló anyukák is, másrészt zászlós irányítók mutatják az utat, és biztatnak mindenkit.
A tópart kellemes, sík terepe, az úton ácsorgó nézelődők, a versenyzőket biztató kisiskolások tucatjai, a helyenként felhangzó zene és a látvány tulajdonképpen majdhogynem elfeledteti, hogy mindez valójában verseny.
Elfutunk a Malmöhus (erődítmény) előtt, most láthatjuk a parkban levő meztelen szobrot, amelyről délután csak hallottunk, aztán egy gyalogosalagút következik óriási Chaplin-festménnyel, egyre több szurkoló az út mentén.
Jólesőn futok, amikor meglátom a kilencedik kilométert jelző táblát. Nem hiszem el, hogy vége, tulajdonképpen akár lassíthatnék is, viccelődöm magamban, csak hogy tovább tartson…
Persze belehúzok, mert a cél előtt még magasabbra szökik az adrenalin, és már vége is. Ki nem hagynám a műsorvezetővel való célba érős pacsizást, aztán már csak az érem marad, a megérdemelt, alma, csoki, és víz, víz, víz.
Hamarosan megtaláljuk egymást Nórival, Tündi is befut lemaradva a célfotózásomról, mert ha nem vettem volna észre, itt északon majdnem mindegyik csaj szőke, és copfban hordja a haját. Akárcsak én.
Hajnali kettőkor szenderedünk el, nehéz ilyenkor leállni. Álmunkban néhány órán át még egyszer újraéljük a nagy futást, életünk egyik elég klassz kalandját.
Még nincs hozzászólás