Velence mesésen valóságos
Velence a kaland és a romantika városa. Előfordulhat, hogy deszkapallókon, gumicsizmában kell az elöntött terek-utcák fölött imbolyognunk, de az is előfordulhat, hogy sok helyen a kiszáradt csatornák árkait bámuljuk majd, találgatván, mitől mérgesen smaragdzöld a víz a hidak alatt. Ebben az évben - néhány hét különbséggel - mindhárom eset előfordult, s az aqua alta, ez a sajátos helyi árvíz is többször visszatért egy évben. Fontos tehát, hogy jó időben érkezzünk.
Velence romantikája már az első lépéseknél leteríti az embert. Bármerre nézünk, a látvány szokatlan, inkább érdekes, mint idegen. A szűk utcák üvegportáljai mögött a tükörfalú üzletek, az sok száz éves házak málló vakolatú falain a csatornák vize tükröződik. Vibrál a szem, kapkodjuk fejünket, szaporán lélegzünk a párás levegőben, és heves érzelmek futkosnak át rajtunk. Lehet-e ennél gyönyörűbben izgalmas egy város?
„Velence olyan, mint egy tündérmese; nem hiszed el, hogy létezik ilyen hely.” – Johann Wolfgang von Goethe
Legtöbbünk cserbenhagyásos utazóként, turistaként kezdi, ahogy a helyiek jellemzik az egynapos látogatót. Agyunkban néhány, valahol már látott képpel és homályos elképzeléssel berontunk a városba, rögtön hatalmas parkolóban (a Tronchettoban vagy a Piazzale Rómán) esetleg a pályaudvar előtt elsütjük és feltöltjük az első szelfit.
A másodikat a vízibuszon (a vaporettón), aztán a Canal Grande fölött a Scalzi hídon. S bár kezünkben a telefon, azért nézzük a sikátorok sarkain a táblákat is, ’per Rialto’, igen, ezt a hidat látni kell, ezen kell átmenni a Szent Márk tér felé. Hamar kiderül, hogy hiába a térkép-app, a sok tábla, valahogy zűrös az egész. Most ez a Velence ilyen nagy, vagy körbe-körbe járunk? Minden út a Rialtóhoz vezet, mégsem látjuk sehol.
Az idő és a lelkesedés fogy, a fáradtság és a zavarodottság viszont nő. A pezsgő tömeg végül mindig elsodor a hídhoz, majd azon túl ki a várva várt Szent Márk térre, a bazilika és a Dózse-palota elé. Végre! Ujjongunk, képeket lődözünk, és valami fanyar boldogságot érzünk, ahogy sokszor látott képek megelevenedett világába csöppenünk.
Mekkora tér, milyen szédítő térség! Milyen kérlelhetetlenül szigorú a reneszánsz (vagy klasszikus?), szabálytalan U formájú palota ablakainak, árkádjainak ritmusa. A bazilika meg mintha nem is Európában lennénk, hanem valahol Keleten! És feltesszük a kérdést, hogyan lehet a Dózse-palota rózsaszín?
„Velence a legnagyobb műalkotás, amelyet az ember valaha alkotott.” – Giuseppe Verdi
Szemtelen galambok ezrei között botladozva, turistacsoportokat kerülgetve igyekszünk a gondolakikötő felé, hogy a szemközti sziget Szent György (San Giorgio Maggiore) templomán nyugtassuk a szemünket, s egy szabad helyet találva leüljünk, telefonunk vagy útikalauzunk segítségével kezdjünk rendet tenni a látványosságok között.
Kibontakozik a város története, hogyan menekültek a környék lakói jó ezerhatszáz éve a lápos, mocsaras tengerpart szigeteire. S ott száraz föld híján, s azért, mert a vizekben kevés volt a hal, nem meríthettek erőt másból, mint félelmükből és találékonyságukból. Ki hitte volna, hogy ezek az emberek egyszer legyőzői lesznek a nagy Bizáncnak (amelyre a bazilika emlékeztet), s köztársaságuk, a Dózse-palotában lakó választott vezetői hatalmasabbakká válnak sok királynál és császárnál.
A Szent Márk tér nagy palotáiban hivatalnokaik éltek és dolgoztak, innen hát a szigorúan nagyvonalú építészet. Érdemes tudni, hogy a bazilika állagmegóvó munkálatai az 1500-as években kezdődtek, akkor, amikor az épület már 700 éves volt… Itt a ’régi’ más fogalom, mint felénk.
A Piazzettán, az L alakú tér kisebbik részén magasodó két oszlopot például 1172-ben állították fel, hetven évvel azelőtt, hogy a tatárok rátámadtak volna Magyarországra. Az egyik oszlopon Szent Tódor (San Todaro), a város eredeti védőszentjének szobra áll, a másikon Szent Márk apostolé (San Marco), az újabbé, akinek ereklyéi a bazilikában találhatók.
„Velence a sárra épített Paradicsom.” – Andrea Zanzotto
A cserbenhagyásos turista rohan tovább, annyi mindent kell még látnia, fényképeznie, igazolást szerezve, hogy járt a világ egyik kötelezően megtekintendő pontján, egyikeként a hétvégeken ide igyekvő nyolcvanezernek, s az évi húszmillió látogatónak.
Mi van még a listán? Igen, a téren itt van rögtön a Libreria, azaz a Biblioteca Nazionale Marciana, amely nem csak könyvtár, hanem régészeti múzeum is, termeinek mennyezetét Tintoretto, Tiziano és Veronese festette. Bemenjünk? Mennyi a belépő? 12.000 forint fejenként?
Jaj! Nincs idő, inkább menjünk a parti korzón az első csatornáig, az ottani Paglia hídról látszik a Sóhajok hídja (Ponte dei Sospiri), na, onnan egy jó szelfi. Mert az ingyen van. Egyébként minden drága! Jegy a Dózse-palotába szintén 12.000. Akárcsak a bazilikába. A kettő együtt, idegenvezetéssel, úgy, hogy fel lehet menni a bazilika teraszára 33.000 – fejenként. Igaz, ez egy háromórás program, s ha úgy vesszük – s főleg, ha telik rá – akkor ’észszerű és elfogadható’ az ár, ha nem, akkor jön a ’legközelebb’.
Az ember sokszor hallja ezt, amikor Velencében jár. Miként azt is hallja rokonaitól-barátaitól, hogy hajóval kimentek Burano, Torcello és Murano szigeteire, megnézték az üveggyárat, még formára is fújhattak egy izzó masszagömböt. Ez egy jó, ráadásul félig vízi program, hatórányi valami, amit sosem csinált még az ember, és életre szóló élmény 10.000 forintért…
Kellemetlen, már-már önmagunkat megalázó dolog élő számológépként azon pörgetni az agyunkat, hogy mit engedhetünk meg magunknak anyagilag, hova mehetünk be, mit ehetünk, vehetünk-e valamit emlékül vagy ajándékba. De az túlságosan csodás lenne, ha a csoda ingyenes volna.
Velencének sokat kell költenie magára, mert a látszat ellenére gyorsan változik, s az idő nem neki dolgozik. A város folyamatosan és egyre gyorsabban süllyed, az elmúlt században 23 centit, ami – ha belegondolunk – nagyon sok. Bár elkészült a tengertől védő gátrendszer, de az Alpokból így is lesodródik a hordalék, és kotorni kell az eliszaposodó lagúnát. Temérdek pénz kell ahhoz, hogy Velencét az utánunk következő generációk is láthassák.
„Velence az a város, ami fáj. A szépség, a szívgörcs és a változás kifejeződése.” – Tilda Swinton
Az életben sokszor járunk Velencében. Egyszerűen azért, mert útba esik. Portugáliába, Spanyolországba, Dél-Franciaországba, Itáliába menet ostobaság nem beugrani akár csak órákra is. Vagy nem áthajózni az Adria szemközti oldaláról. És egyszer-kétszer bizonyára pénz is akad megnézni Velence kincseit. Már az is gazdagság, ha sokat tudunk a városról.
Mint az öregúr, aki a Piazzetta sarkán lévő kávézóból nézi a fotózkodó fiatalokat. Mosolyog azokon, akik átmennek a két védőszent szobrai között, hiszen azok biztosan semmit nem olvastak a városról. Velencei ilyet nem tesz. Valamikor ugyanis itt voltak a nyilvános kivégzések, és erre járni balszerencsét hoz.
A tájékozatlan turista a fekete gondolákat olyasminek veszi, mint a sárga New York-i taxik, vagy a bumfordi londoniak, holott az egyformaság oka egészen más. Azért ilyenek, mert törvény született rá, hogy az egymással vetélkedő nemes velencei családok ne a gondolák felcicomázására költsék a pénzt, hanem valami értelmesebb dologra.
A gondolák mérete és színe ezért szabványos, fekete, és bár nem hinnénk, egy vagyonba kerül mindegyik. Olyan ez, mintha egy takarékos ország kormánya csak egy típusú autót engedélyezne vásárolni polgárainak, azt is csak egy bizonyos színben…
Aztán a gondolat elkalandozik, és szomorú pontra ér – egy ilyen gondolában halt meg az élete végén Velencébe költözött Richard Wagner. Thomas Mann szerint viszont egy ilyen gondola a bujaság legpuhább fészke.
„Velence egy olyan hely, ahol reménytelenül eltévedhetsz, és tökéletesen elégedett lehetsz.” – Rosemary Mahoney
Jó ötlet gondolába ülni, és fél-háromnegyed óra alatt végighajózni a Canal Grandén, miközben egy applikáció beavat a látványba, elmondja, mit van szerencsénk látni. Egyszerű tény, hogy Velencében a csatornák az utcák, és a Canal Grande a főutca.
A város gazdag palotái a csatornára néznek, s ha a sikátorokban falaik mellett állunk, gyakran csak egyszerű téglaházakat látunk a repedezett vakolat alatt. A polgári észszerűség uralta városban a legfényűzőbb épületek is, mint a barokk Santa Maria della Salute temploma, téglából épültek, amelyeket aztán isztriai fehér kővel vagy márványlapokkal, faragványokkal díszítettek.
Ennek az építésmódnak elnevezése a marmorino.A gyönyörűség csak a csatornáról élvezhető. Döntenünk kell, kifizetjük-e a gondolázásért és a világnyelveken elérhető hangos ismertetőért a szokásos 12.000 forintot, vagy csak a vízi csodák hátulját láthatjuk.
Egészen friss lehetőség, hogy vegyünk egy Citypass Venezia Unica jegyet, akár egy buszra vagy villamosra szállva az utolsó pillanatban. A ’jegyet’ már nem kell kinyomtatni, az igazolás a telefonon van, és számtalan lehetőséget tartogat, hol és mennyi ideig akarjuk használni, milyen közlekedési eszközökkel hova akarunk utazni, milyen múzeumokba vagy egyéb fizetős helyre bemenni. A Citypass a WahtsAppon keresztül elérhető, s ezzel Velence minden várost megelőzött.
(A mostani időkre jellemző, hogy Velencét kitapétázták a civilek plakátjai, akik ebben az új jegyfoglalási és beléptetési rendszerben is az egyre növekvő digitális terror és ellenőrzés újabb eszközét látják, és tiltakoznak az ellen, hogy még több adatot szolgáltassunk ki magunkról, s arról, hol vagyunk és mit csinálunk éppen.)
„Velence a világ legromantikusabb helye, de még jobb, ha nincs a közelben senki.” – Woody Allen
Mire eljön a kora este, nincs az az ember, aki ne fáradt volna el. Még egy pillantás a Szent Márk térre, irigyeljük, akik itt tudnak vacsorázni az árkádok alatt. Vagy a Napóleon parancsára épített prokurátori épületszárnyon át távozunk, vagy a híres Óratoronynál (Torre dell’Orologio) kimegyünk Velence bevásárlóutcájára, a Merceriára.
Messze van a parkoló, a villamos és vonat. Most ugyanolyan katatón figyeljük és követjük az ’alla Ferrovia’ táblákat, amelyek az állomásokhoz vezetnek, mint ahogyan idefelé a Rialto és San Marco jelzéseket kerestük.
Annyira tele vagyunk információval, hogy meg sem próbáljuk lefordítani a Ponte della Tette nevét, pedig a Csöcsök hídja elnevezés sokat mesélne a környék múltjáról. (Valamikor errefelé volt a város vörös lámpás negyede, ahol a prostituáltaknak szabadon kellett hagyniuk a kebleiket, hogy megkülönböztethetők legyenek a női ruhába bújt homoszexuális férfiaktól.)
De kinek van már ereje erre? Elfáradtunk. Talán már a velencei zene, a La Fenice Operaház, Monteverdi, Vivaldi, Rossini sem érdekel. Nem akarjuk a vígjátékíró Goldoni világát megismerni, és szégyen ide, szégyen oda, de nem tudtunk elvergődni az ellenkező irányba, hogy megnézzük Verrocchio Colleoniről mintázott híres lovasszobrát. Sajnos nem láttuk a Gellerie dell’Accademiát sem a Scuola Grande di San Roccót.
Nem talált ránk az este Burano nappal olyan vad színű házai között, melyek selymessé szelídülnek a holdfényben. Nem császkáltunk Cannaregio vagy Dorsoduro sikátoraiban, ahol még igazi velenceiekkel is találkozhattunk volna. Kihagytuk a sarde in saort, a sült szardíniát édes-savanyú hagymával, fenyőmaggal és mazsolával, és nem öblítettük le jófajta környékbeli borral. Nem baj, majd legközelebb!
Szerencsére Velence visszatérő álom, nincs messze tőlünk, és van rá esélyünk, hogy életünkben többször, akár sokszor is lássuk. Talán rögtön szeptember első vasárnapján, amikor a város kiemelkedő eseményét, a Regatta Storica 2023-at rendezik. Ez nagy ünnep, fesztivál és evezős sportesemény egyben, amelyet – ha jól számoljuk – az 1075. alkalommal rendeznek meg.
Szavakkal lehetetlen leírni a hangulatot, amelyben Velence újra a vizek királynője, fenséges és ellenállhatatlan. Ha ez a szeptemberi időpont túl közeli volna, akkor még gyűjthetünk a 2024-es karneválra, ez február 3-tól 13-ig tart majd. A karnevál aztán tényleg egy kihagyhatatlan hely kihagyhatatlan eseménye, ahol ’az egész világ’ meghajol a jelmezekben feltámadt velencei nagyság előtt.
Fontos dolgok függőben
- Még nem vezették be a kötelező napijegyet, bár már ezen a nyáron 3 és 10 euró között mindenkinek fizetnie kellett volna a városba érkezéskor. Jelen állás szerint csak jövőre lesznek belépők. Egyelőre folyik a vita arról, hogy kizárólag a gazdag emberek ’vízi Disneylandje’ legyen-e Velence, amelynek turizmusa – mondjuk egy járvány miatt – teljes csődbe juthat, vagy egy normális város, ahol élni és dolgozni lehet, s amelyet bárki meglátogathat.
- Több gát is épült, hogy kivédjék az Adria emelkedő vízszintjét, s ha nem is az elhatározott 2011-es határidőre lettek készen, hanem csak most tudták bizonyítani, megfelelően működnek, lehet, mégsem használhatók. Az ok az, hogy a tervezés óta nagyot változott a környezet, és a gátakat akár az év felében is zárva kellene tartani a magas víz miatt. Ez viszont súlyosan megváltoztatná az öböl vizének tulajdonságait, tönkretéve a házakat tartó cölöpöket, alig pár állat- és növényfaj maradna meg, s a lagúnák is sárfolyammá változnának.
- A leghatalmasabb óceánjárók már nem mehetnek be Velence kikötőibe, de a megengedett mérethatár sokak szerint így is túl nagy. A turisták ezreit szállító hajók alig-alig kisebbek, mint a város legmagasabb épületei, máskülönben jóval nagyobbak, mint a paloták. S noha Velencében nincsenek autók, motorok, a légszennyezettség kritikus állapotban van, mert a hajókra más szabályok vonatkoznak, s hajtóműveik olykor ezerötszázszor több káros anyagot bocsátanak ki, mint a gépkocsikéi. Kitiltásuk miatt elkeseredett harc dúl a lakosság és a kereskedők között.
A legenda szerint a IX. században, amikor két velencei kereskedő az egyiptomi Alexandrában járt, álmukban egy angyalt láttak, aki azt mondta nekik: „Ne féljetek, én Szent Márk angyala vagyok. Térjetek vissza Velencébe, és én előttetek megyek szárnyas oroszlán formájában.” És valóban, amikor visszatértek a városba, a nyitott könyvet tartó szárnyas oroszlán képe a Piazzetta egyik oszlopán várta őket. Azóta ez az oroszlán Velence jelképe, címere.
Még nincs hozzászólás