Akinek kell, odaér!
Az autópályák, térképek, műholdak világában elképzelhetetlen, hogy elinduljunk valahová, aminek nem tudjuk a pontos koordinátáit. Pedig ha újra megtanulnánk a szívünkre hallgatni, talán nem is lenne szükség irányítószámokra, útjelzésekre.
A misztikus tudásukért, bölcsességükért és fejlett lélektani ismereteikért is tisztelt szúfikról szól Nacer Khemir Bab Aziz című filmje. A középkori muszlim szerzetesek elindulnak a végtelen sivatagban a harmincévente megrendezett dervistalálkozóra, amiről egyikük sem tudja, hol lesz. De ez nem is lényeges, hiszen a szívükre hallgatva úgyis odatalálnak.
A dervisek a szúfi hagyományban olyan aszkéták vagy szerzetesek, akik a lelki fejlődést, a belső megtisztulást és Istenhez való közeledést tűzték ki életcéljuknak. Az ő gyakorlatuk és életmódjuk középpontjában a lélek áll, hiszen a szúfi tanítások szerint az emberi lélek az isteni szikra hordozója, amely a transzcendens világ része, és amely visszavágyik Istenhez.
A dervisek útja
A dervisek úgy vélik, hogy a lélek tisztátalan rétegektől, világi kötődésektől és önzéstől terhes, ezért szükséges annak megtisztítása. Ezt a tisztulási folyamatot a szúfi út (tariqa) követése segíti. Ennek módjai az emlékezés: A dervisek Isten nevének ismételgetésével, énekekkel és imákkal igyekeznek a világias gondolatokat elcsendesíteni.
A legismertebb dervisek, a mevlevi rend forgó dervisei a forgást meditációs eszközként használják. A forgás szimbolizálja a világegyetem harmóniáját és az emberi lélek Isten körüli mozgását. A dervisek a világi javakról való lemondással és az embertársaik szolgálatával tisztítják meg a lelküket az önzéstől.
A lélek és az isteni szeretet
A szúfi filozófiában az isteni szeretet a legfőbb erő, amely a lelket vonzza Isten felé. A dervisek életmódja ennek az isteni szeretetnek a megtapasztalásáról és kifejezéséről szól. A lélek célja az egység Istennel. Ezt nevezik ’isteni házasságnak’ is, ahol a lélek ’egybeolvad’ a Teremtővel.
A dervisek hite szerint az emberi lélek ’utazó’, amely elindul a földi élet korlátjai közül, és egyre közelebb kerül Istenhez. A lélek útja hét stációból áll, amelyen keresztülhaladva egyre közelebb kerül az isteni megértéshez.
A dervisek mai üzenete
Dervisek ma is élnek és munkálkodnak. A modern világban a tanításaik arra emlékeztetnek minket, hogy a belső béke és a lélek megtisztítása nemcsak a vallási aszkéták számára elérhető, hanem mindannyiunk életében kulcsfontosságú lehet. A dervisek spirituális gyakorlatai – mint például a meditáció, az önzetlenség és a szeretet – ma is azt tanítják, hogyan éljünk harmóniában önmagunkkal és a világgal.
Isten vitt a nagymamámhoz
Tízéves voltam és rettentő éhes – emlékszik a ma már nagymama Rozi. – Az ötvenes években Balassagyarmaton éltünk. Öten voltunk testvérek, az apánk meghalt, mindent be kellett szolgáltatnunk, nem maradt semmink. Gyakran aludtunk el korgó, üres gyomorral. Nyár volt, az Ipolyra jártunk fürödni. Útközben átvágtunk a káposztáson, ahol elcsentünk egy-két paradicsomot, uborkát.
Emlékszem, gyakran bámultam át a túlpartra, mert tudtam, ott él valahol a nagymamám, akit még sosem láttam. Az Ipoly túlpartja már Csehszlovákia volt, fegyveres határőrök őrizték, senki nem merészkedhetett át. Egyszer csak jött egy gondolatom, hogy meglátogatom a nagymamát. Fogalmam sem volt, merre kell menni. De a szívem olyan erősen hívott, hogy minden félelem nélkül nekivágtam.
Alacsony volt az Ipoly, átgázoltam rajta. Amint kikászálódtam a partra, a fasor mögött egy répaföldre jutottam. Emberek dolgoztak ott. Megkérdeztem egy bácsit, hogyan juthatnék el Újfaluba. Mutatta az utat. Csak mentem és mentem. Aztán jött egy ember szekéren, és felvett. Letett egy fehérre meszelt kis ház előtt. Bementem a kapun. Nagymama, kiabáltam. Előjött egy töpörödött kis asszony.
Épp ilyennek képzeltem őt. Ő meg nem is tudta, ki vagyok. Hát az Annus lánya vagyok, mondtam. Magához szorított, aztán levitt a pincébe, hatalmas, hófehér kenyeret szelt, megkente vastagon kacsazsírral. Egy hétig kényeztettek a rokonok, addig is azt szervezték, hogyan szöktessenek vissza. Rengeteg ajándékot kaptam, csupa finomságot meg kabátot, cipőt, iskolatáskát. Az egészet bekötöttük egy pokrócba, és lefedtük lucernával, mintha a nyulaknak vinnénk, észre ne vegyék a határőrök…
Más-más úton, ugyanoda
Ahogy a fenti elbeszélés és Bab’ Aziz története is elárulja, az ember sokkal több, mint amit hisz magáról. Csodás veleszületett képességekkel rendelkezünk, melyek a civilizáció és a technika fejlődésével egyre inkább elvesznek, elkopnak belőlünk. Pedig a szívünk – vagy a tudatalattink – képes utat mutatni számunkra, legyen az konkrét földrajzi hely vagy maga az életünk útja. Csak már nem merünk hinni ebben.
A filmben az öreg Bab’ Aziz és unokája, miközben heteken, talán hónapokon át bandukol a kietlen sivatagban, hogy odaérjen a találkozóra, sok más dervissel is találkozik, akik szintén ugyanoda tartanak. Ám a néhány szavas üdvözlés után mégis más-más irányba indulnak tovább. Mert mást-mást diktál a szívük.
Igaz, az öreget időközben magához szólítja Allah, de a többiek végül mind odaérnek, ki erről, ki arról, ugyanoda, méghozzá hiánytalanul és időben. Csoda volna? Vagy a hit önmagukban, a képességeinkben? Bármelyik is, kezdődhet a szent mulatság, Isten üdvözlése, a meditáció, a hálaének, a dervisek pörgő-forgó, a Mindenség bolygóinak keringését idéző tánca.
Még nincs hozzászólás