Az üveg- és vashegyeken túl
Olyan nincs, hogy a Semmering-hágón átkelve valaki ne érezze, mennyivel tisztább és könnyebb a levegő, mennyivel élesebbek a fények, mélyebbek a színek. Hiába rohan felhúzott ablakokkal az autó, hiába dolgozik erősen a légkondi, még a telefonjába feledkezett utas is felnéz a változást érzékelve - Hol vagyunk? - Hol, hol? Hát ez már Stájerország!
Érdekes és gyönyörködtető táj fogad, furcsán kellemes érzés, amikor rájövünk, hogy az utazási plakátok és prospektusok nem hazudtak, ez tényleg mesés. Mintha a tervező (írhatnánk nevét akár nagybetűvel is) a látvány minden elemét nagy gonddal helyezte volna el a legmutatósabb helyre.
A hegybe fúrt vasúti alagútból ívelt völgyhídra kifutó síneket, a sötétzöld fenyvesből feltörő, vakítóan fehér sziklatömböt, az út mentén sorakozó sok évszázados fogadókat és a Monarchia idejéből származó szállodákat és kaszinókat. A hegyekre itt-ott sífelvonók drótkötélpályái kapaszkodnak fel.
És amikor már túlzottan vadregényesnek találjuk a falvak fölött őrködő várakat, akkor szemközt meglátjuk a napelemekkel borított domboldalakat. A települések ezeken termelik meg energiaigényük jelentős részét. Minden talpalatnyi föld példásan megművelve, és sehol egy rozsdálló, lepusztult gyártelep, nem hiányzik senkinek, alig vesszük észre azt, ami nincs. Például kátyú az úton.
Ellenben minden évben egyre kényelmesebben lehet utazni. Sok az építkezés, Ausztria szemlátomást fejlődik, felveszi a versenyt bármelyik országgal. A jó utakra szükségünk is van, mert olyan eldugott helyekre tartunk, amelyek bizonyos értelemben végcélok. Nem átutazunk rajtuk, hanem értük jöttünk ide, hogy feltöltsük merülőben lévő életkedvünket.
Vigyázat, zarándokok!
A legszebb látnivalók a hegyek között bújnak meg. Le kell térnünk a gyorsforgalmi utaktól, hogy gyakoroljuk a vezetést a jóval meredekebb és kanyargósabb erdei utakon. Először Mariazellbe tartunk, a híres ciszterci kolostorhoz, amely már ezerszáz éve is híres kegy- és zarándokhely volt, ahogyan ma is az európai zarándokutak fontos állomása. Aki panaszkodnék a ’technikás’ útvonal miatt, gondoljon arra, hogy a középkorban bizonyos bűnöket meg lehetett váltani a ’Zellfahrt’-tal, azaz egy zelli zarándoklattal.
A kolostor hivatalosan Alsó-Ausztriában van, gyakorlatilag azonban a stájer határon, és innen valamivel könnyebb megközelíteni, mint a Bécsi Erdőn át. Aki autóval igyekszik oda, az erre tart. A ciszterciek nem véletlenül építették kolostoraikat a ’világ végére’, hiszen éppen a nyüzsgő életből akartak kivonulni, hogy egész valójukat zavartalanul Istennek áldozhassák. Mint látjuk, a történet olyan fordulatot vett, hogy a világ jött el zarándokok képében a szerzetesekhez, méghozzá óriási tömegben.
Az 1800-as évektől aztán már nem csak a vallásos hevület hozta ide az embereket, hanem a kirándulókedv is. Maga a táj, a városka szépsége, jó konyhája, és híres mézeskalácsai kigőzölgésétől az egész környék ízcsiklandó illatban úszik. Mára már kiteljesedett a nevezetes helyek vásárisága, nemcsak sípályák épültek, hanem amolyan élményparkok is, persze, leginkább helyi anyagokból, fából a gyerekeknek. A patakkal hajtott malomtól kezdve kisvasútig minden van benne, ami a kicsiket elvarázsolja.
Légvonalban nincs messze ide a következő célpontunk, de repülő alkalmatosság híján vissza kell autóznunk Au bei Trnauig, s ott megcélozni Tragösst.
Zöld-tó, tiszta tó
Mindig érdekes, hogy egy-egy ország lakói hová kirándulnak legszívesebben, és hogy kedvenc helyeik egybeesnek-e a nemzetközi idegenforgalom felkapottabb célpontjaival.
Nos, az osztrákok egy közszolgálati tévéműsor keretében megszavazták, hogy legtitkosabb és legszebb kedvencük a stájerországi Grüner See, Tragöss település felett. A tó valóban smaragdzöld, és úgy fénylik, mint egy drágakő, egyáltalán nem szokványos tavacska.
Egy hegyomlásnak köszönheti létrejöttét, a torlasz nem engedte lefolyni az olvadt jeget és havat. A rendkívül hideg és tiszta vizű tó alján nincs iszap, viszont a finomra csiszolódott kőhordalék a vízben elnyeli a vörös fényt, és így a kék és a zöld szín marad a jellemző. A hegyek között majdnem teljes a szélcsend, a víz felülete nem fodrozódik, ami ismét csak fényesebbé teszi.
Az érdes csúcsok közt megbúvó tó partján áhítatos csend fogad. A kevés látogató megilletődötten járja körül ezt a páratlan csodát. Nem mindig volt ez így, mert a tévéműsor másnapján mindenki látni akarta, aki eddig még nem járt arra. Az olyan sztárok, mint Ashton Kutcher közösségi oldalakra kitett lelkes sorai is növelték az ide igyekvők számát. Mindennek azonban tíz éve, és a tó mára visszanyerte titokzatos magányát.
Eisenerz és az Erzberg
Egy égbe szökő ércpiramist keresünk a szerpentinekkel tarkított, fenyvesek alján tekergő út végén. Olyan helyet, ahol az ember egyszerre érzi magát jelentéktelen porszemnek és világátalakító félistennek.
A piramis valójában egy 1435 méter magas hegy, melyet az ember külszíni bányászata tett a lépcsős oldalú piramisokhoz hasonlatossá. Érdemes időben belépőt rendelni az Abenteuer Erzberg honlapján, mert lehet, hogy a következő lehetőségre egy teljes szezont kell várni. A hely, mely sokféle látnivalót kínál, általában zsúfolt és lenyűgöző.
Homokszíntől a barnáig terjedő árnyalatai fémesen csillognak a napsütésben. Tökéletesen akkor élvezhetjük, ha észak felé kicsit túlgurulunk Eisenerz városán, majd felmegyünk a völgyet határoló dombok közül a nyugatira, és visszanézünk délre. (Pár perc után ne felejtsük el becsukni a szánkat!)
„Már a rómaiak idejében is...” – igen, már akkor is bányászták itt vasércet, és később is folyamatosan, úgy, ahogy a bányákat elképzeljük, alagutakkal és tárnákkal, vájatokkal, gyerek- és asszonymunkával, föld alá zárt állatokkal. Csak a 1900-as években kezdték magát a hegyet kívülről fejteni.
Jelentőségét mutatja, hogy a második világháború idején a német acélipar nyersanyagszükségletének negyede származott innen. A hegy és a bánya történetét több kiállítás is bemutatja, érdekesek és tanulságosak. Nem lehet eldönteni, hol izgalmasabb, egy tárna mélyén, vagy kint, a majdnem függőleges hegyoldal szélén pattogva, egy 130 tonnás dömperről befogadni a látványt. Csütörtökönként még a robbantás is meg lehet nézni, miként a teljes munkafolyamatot, ahogy a sziklából vasérc lesz.
Az óváros osztrákosan szerethető: minden emberléptékű, ugyan mogorvának találjuk az erődtemplomot, de szinte átölelhetőek a reneszánsz palotácskák. A derűs kis terek és utcák láttán elgondolkodik az ember, kit érdekelnek az újabb idők hatásvadász felhőkarcolói?
A holdfénynél aztán a romantika könnyen átfordul ragacsos negédességbe, amikor a kisvasúton kaptathatunk fel a hegyre, a helyi mulatós zenekar és a felszolgált gesztenye és must társaságában. Aki ragaszkodik a kőkemény valósághoz, az akkor jöjjön, amikor itt rendezik az enduro motorosok európai versenyét, ahol nem sokan tudják teljesíteni a távot. Ennél már csak az erzbergi futóverseny a gyilkosabb.
Gepárdok és lovak kastélyai
A stubenbergi Herberstein kastélya Ausztria legrégebbi állatkertjének központja. A kastélykertben, még valamikor az 1600-as években, dámszarvasokat kezdtek el tartani, majd lassacskán, mint Noé bárkája, benépesült a mind messzebbről érkezett állatsereggel.
De ne képzeljünk el egy ’átlagos’ állatkertet, se régit, se újat, mert a stubenbergihez foghatót még soha nem láttunk. Már maga a várkastély is egy sziklamonstrumra épült, és mérete felülmúlja minden képzeletünket. A hétszáz éves gyönyörű épületegyüttes mai formája az 1600-as években alakult ki, ám gótikus és reneszánsz részei is épségben megmaradtak. Két impozáns várudvara van, és a kastély fejedelmi nagyságához méltó a kertje.
Ha falai üresek volnának, a kastély bejárása önmagában akkor is fél napba kerülne, de van benne mit nézni, például a történelmi képeken és berendezésen túl van egy modern művészeti múzeuma is. A kertre menne el a nap másik fele, de hát az állatokért jöttünk ide.
Az állatok rácsok és ketrecek nélkül élhetnek itt. A hely jellegzetessége, hogy a személyzet igyekszik a vadakat a lehető legjobb és régi életéhez a leghasonlóbb formában tartani. Éppen ezért mindig nagy szenzáció a gepárdok etetése, amikor a – felettük egy kötélen gyorsan átvontatott – húst úgy kell elkapniuk, mintha otthon vadásznának.
Piber is Graz közelében van, és akárcsak Stubenberg, kastélya az állatokról, pontosabban lipicai méneséről ismert. Ezt a kastélyt sem lehet csukott szájjal megtekinteni. Mivel már kifogytunk a jelzőkből, egészen egyszerűen mondjuk rá, hogy ’nagy’ és ’szép’. Nagyon nagy. Káprázatos.
A világ valamennyi országa büszkén mutogatná, ha az övé lenne. Itt is büszkék rá, persze, de csak egy a többi hasonló között. A kastély olyan szép, hogy már-már ’megszólal’. Nem emberi nyelven, hanem zeneként, mintha egy szimfónia volna. Azért is érdemes meglátogatni, mert itt a teljes lipicai történet régi okleveleken és mai, digitális formában is megvan.
Lipicaiak szinte a Monarchia minden utódállamában vannak, ám sehol nem születhetett olyan lipicai, amelyről itt nincsenek adatok. Egy lipicainak - hogyha már minden feladatát elvégezte, ’dolgozott’ a bécsi lovasiskolában, volt fedezőmén és idegenvezető - kijár a békés nyugdíjaskor és a természetes halál. Embernek sem lehetnek szebbek az utolsó évei.
Kunyhók, malmok, parasztházak, kolostorok
Hacsak valaki nem az egyházi művészetek rajongója vagy vallástörténész, nem valószínű, hogy felkeresi Stájerország apátságait. Pedig tud-e valaki bármely földrészen olyan apátságot mutatni, amely nem gyönyörű?
Az osztrák apátságok talán mind közül a legékesebbek. Mégis, most itt csak említést teszünk az admonti bencés és a reini ciszterci apátságokról. A bencéseké mintha a földi paradicsom lenne. Az Alpok csúcsai között egy napsütötte fennsíkon, szabályos kertek és egy mesterséges tó partján tükröződnek fehér épületei. Az apátság kétségtelenül az e világi boldogság otthona kell legyen. Semmi komorság nincs benne, minden a szárnyaló örömről szól, tágas, világos termeiben. Hogy érdemes-e megtekinteni? Ha a válasz ’igen’, akkor az egy teljes napot jelentsen.
A reini ciszterciek kolostora arról nevezetes, hogy a francia és német kolostorok pusztulása miatt ez a legidősebb ciszterci kolostor a világon. Története – egészen a legutóbbi évekig – viharosabb, mint a bencéseké. Jogilag ugyan öreg, de formáját tekintve fiatalosabb a többi apátságnál, az 1700-as évek közepére építették át.
Nagyon is ajánlott a Grác melletti Stübingben található skanzen megtekintése is. A hivatalosan Osztrák Szabadtéri Múzeumnak nevezett skanzen valóban osztrák, mert nemcsak a stájer népi építészet jellegzetes darabjait állították fel itt, hanem valamennyi osztrák tartomány építményeit.
Magyar szemnek izgatóan új, hogyan tudtak élni az emberek az Alpokban, milyenek voltak mindennapjaik, ünnepeik. A magyar skanzenek is nagyszerűek, de itt sok olyasmit lát az ember, ami itthon nem volt, vagy csak elvétve. Nálunk nem kellett akkora házakat építeni, hogy a hónapokra a hó alá került családok és állatok kapjanak levegőt, ne fagyjanak meg, ne haljanak éhen. Nem voltak alpesi legelőink, átmeneti hegyvidéki szálláshelyeink.
Egészen másképp kellett megépíteni az istállókat, gabonatárolókat, füstölőket, elhelyezni a méhkaptárakat. Nem volt ilyen mértékű vasiparunk, a falusi és városi lakosságunknak nem voltak közös fegyverraktárai. A múzeum hamar megérteti a látogatóval, hogy a mai, kicsiny Ausztria igen változatos vidékekből áll, olyanokból, hogy osztrák táj talán csak a focimeccsek idején létezik. A skanzenben lépten-nyomon elcsodálkozunk és elgondolkodunk a magyarok és osztrákok közötti különbségeken.
A sportos Stájerország
Az osztrákok sportosak, valljuk be, sokkal sportosabbak nálunk. Ahogy vége a munkának, jöhet valami szabad levegőn eltöltött, mozgással dúsított tevékenység. Stájerországban sem csak síelnek az emberek, pedig szinte sítalppal születnek a gyerekek. Ebből annyi az igazság, hogy óvodáskoruk végére valóban a legnehezebb világversenyek pályáin is vidáman, nagy biztonsággal leszáguldanak. Egy magyar fiatalembernek nehéz utolérnie egy stájer pelenkást.
Honfitársaink leginkább Murauba igyekeznek, főleg a sok síiskola, a változatos és jó összeköttetésű, széles sípályák miatt, és hát azért, mert itt rengeteg a magyar. A turistákon kívül mindig, mindenütt a személyzet nagy része is magyar – az edzők, a pályamunkások, a pincérek, az információban dolgozók, a hotelportások, és így tovább. Ez otthonosságot ad. Nem vitás, Magyarország síközpontja Murauban van.
A stájer-osztrák sílélek megértéséhez Bad Mitterndorfba kell utaznunk, és fel kell mennünk a Kulmkogel nevű hegyre. Síugró-versenypályákat fogunk látni, köztük azt, amelyik 2014-ig a világ legnagyobb természetes síugródombja volt. A sáncokat és a pályát a második világháború után egyszerű emberek kezdték el kialakítani, rokonok-barátok. De már az első háziversenyt tízezer ember nézte meg.
Zeltweg nálunk még mindig az egykori Forma–1-es versenyeiről híres, bár a versenyt már kicsivel arrébb költöztették, mostanában a műrepülők, GT autók, motorosok csapják a legnagyobb zajt a város mellett. Zeltweg igyekszik a lehető legtöbb sportnak otthont adni, a sífutástól a teniszen át a hokiig.
És nem feledkezhetünk meg a túrázásról, a nordic walkingról, a hegymászásról sem, hiszen az Alpokban vagyunk. Remélhetően a sok tragikus hegymászóbaleset után mindenki komolyan veszi, hogy ez nem olyan sport, amelyet bárki bármikor űzhet, ha van egy jó cipője, meleg öltözéke és pár méter kötele. A turisták a magas csúcsokra is viszonylag biztonságosan fellátogathatnak, sok helyen vannak felvonók, liftek.
Aki teheti, jusson fel a Dachstein 2995 méteres csúcsa közelébe, s nézzen le borzongva, rettegve a SkyWalk függőhídról, innen majdnem az egész gyönyörű Stájerország belátható.
Még nincs hozzászólás