Varrás varrás hátán
- Hol kapja el az embert a gépszíj? - faggatom a törzsvendégeket a tetoválószalonban. Nincs üresjárat, a lenyűgöző méretű bőrkanapén mindig vár valaki az időpontjára. - Mikor jön el a pillanat, amikor az ember még egy tetkót akar, aztán még egy nagyobbat is? Hol kezdődik a szenvedély? - Az első vonal után - mondja mindenki, mintha összebeszéltek volna.
Kacsát, vagyis Berta Péter tetoválóművészt is magával rántotta ez a gépszíj, ahogy elnézem. Bár határozottan van még rajta szabad felület, az arcán például csak egy ujjbegynyi rajz, egy levélke, ott végül is még egy csomó hely van. Kacsa nemcsak itt dolgozik, hanem a cég berlini szalonjában is. A népszerű tetoválóművészeket egész Európában keresik, a munkáik gyakran olyan egyediek, mint a festőké, a szakértők szignó nélkül is megismerik.
A műhelyben egy lány könyököl a szék támlájára, egy hátul szinte nem létező szürke pólóban. Bakó Vanda épp egy dzsungelt varrat a hátára. Amikor mögé óvakodom, hogy lássam, hogy nőnek a levelek, megértem, miért hívják a bennfentesek varrásnak a tetoválást. Vanda bőre hullámzik, ahogy a tetováló tű – tényleg, mint a varrógép tűje – megüti, aztán átszakítja a bőrt, hogy a festék megfelelően mélyre jusson. Kacsa másik kezében fertőtlenítős kendő, amivel a fölösleges festéket, és igen, a vért törölgeti.
– Nem fáj?
– Elviselhető. A gyógyulást rosszabbul bírom. Három napig kell fóliázni, két-három óránként lemosni, kenegetni, vigyázni rá. Aztán hámlani kezd, mint a napégés. Majdnem egy hónap, mire helyrejön. De legalább szép lesz, nem olyan, mint volt.
Vandát ugyanis javítják. Elkövette azt a hibát, hogy nem nézte meg annak a tetoválónak a munkáit, akire először bízta a bőrét. Két szép színes madarat szeretett volna a hátára.
– Kapott is – mondja Kacsa –, egy elcseszett kanpapagájt, meg egy mumifikált galléros törpekeselyűt.
– És mit tudsz velük kezdeni?
– Ezekkel már semmit: letakarom őket. Az új minta nagyobb és színesebb, nem fognak látszani alatta az eredeti vonalak. Le lehetne szedetni lézerrel, ma már meg tudják úgy csinálni, hogy egyáltalán ne maradjon nyoma, akár itt, a szalonban is. De az se olcsó, és ha nem a sima bőr a cél, nincs értelme bajlódni vele: kap egy másik mintát.
Vanda bőrén is terjednek a tetoválások, megállás nincs. Ha az ember egyszer ráérez az ízére, már mindegy, hány minta miatt csóválják a fejüket a nagynénik és a nagybácsik. Kacsát is jól megnézik a faluban, ahol a szülei élnek, de ez nem zavarja, sőt, örül, ha elolvassák, mint a képregényt.
– Nekem igazán akkor lett önbizalmam, amikor felvarrattam a farkast a hátamra. Akkor vettem először ujjatlan trikót, és úgy mentem ki a strandra. Hogy megmutassam: ez vagyok én.
Vanda monsztera-levelei közben egyre nagyobbak és színesebbek. Kacsa néha vazelint ken rá, hogy ki ne száradjon a bőr, vagy csak lespricceli egy kis vízzel, Vanda ilyenkor menetrendszerűen sikít.
– Nem fogsz ezekkel furán kinézni hetvenévesen? – teszem föl a másik kérdést, amit mindig mindenki előhoz.
– Rám jellemző dolgokat varratok magamra. Ez az én egyéniségem, a bátorságom, az erőm – mutatja a csuklóját. – „A múlt emlék, a jelen titok, a jövő ajándék” – ezt egy baleset után csináltattam. De a szüleim válása is megvan: „Ami nem öl meg, az megerősít.” Most kész lesz a hátam, de már a következőn gondolkodom. Nem hiszem, hogy valaha megbánnám bármelyiket is. Egyébként már olyan megszokott ez a dolog, szinte mindenkinek van tetoválása az ismerőseim közül. Negyven év múlva azok fognak furán kinézni, akiken nem lesz tinta.
Ezt azért elképzeltem. Dédimami, neked miért nincs tetkód? Nem voltam elég bátor, kicsikém. Vagy elég elszánt. De lehet, hogy csak azért, mert nem húzattam meg azt az első vonalat.
Még nincs hozzászólás