Meglátom magam a szemedben
Popper Péter pszichológus egy előadásán azt mondta, egy elmélet szerint Isten azért teremtette meg a világot, hogy abban önmagát formákra bontva megismerhesse önmagát. A Teremtés tehát nem más, mint Isten kíváncsisága önmagára.
Ismerd meg önmagad, hirdeti a delphoi jósda is, hisz nincs nagyobb és fontosabb tudás, mint önmagunk rejtelmeit kikutatni. Az embert rettegéssel töltik el a kétségei, fél a jövőtől, fél a többi embertől, elkeseredik, ha negatív kritikát kap. Pedig aki önmagát jól ismeri, az tisztán látja, kit miért sodort mellé a sors, és azt is, mi várható a jövőben. A többiek a tükreink.
Anya, az agyamra mész!
A legfontosabb tükreink a szüleink. Az azonos nemű szülővel általában sokkal több konfliktusunk van. Azért idegesít annyira, ahogy édesanyánk takarít, főz, beszél, veszekszik, mert mi, a lányaik pontosan ugyanúgy csináljuk, csak nem tudunk róla. Úgynevezett vakfoltunk van rá. De kérdezzük meg a többi családtagot, látnak-e hasonlóságot a viselkedésünkben. Ne kapjuk fel a vizet, ha azt mondják, hajjaj!
Egyik ismerősöm egy pszichológiai előadáson értette meg, mennyire azonos módon kezeli az életét, mint az anyja, akivel már évek óta nem volt beszélő viszonyban. Rádöbbent, hogy ő is épp úgy ordít a gyerekével (holott eddig tagadta), ahogy vele ordított az anyja, és arra is ráeszmélt, hogy mivel a saját dühöngése mindig a gyerekért való aggódásból, félelemből fakadt, így a mama is hasonlóképpen érezhetett, amikor őt ’terrorizálta’.
Tehát nem gonosz volt és nem sárkány, csak egy szerető, aggódó és tehetetlen szülő, aki rossz kommunikációs módszert választott. Ezzel a megértéssel már képes volt megbocsátani az édesanyjának.
Hogy a szüleinkkel hasonló módon reagálunk a sérelmekre, félelemre, bosszantó dolgokra vagy akár az örömre, ez nem csoda, hiszen elsődlegesen tőlük tanultunk élni, ők szolgáltak mintával. Hogy kísértetiesen hasonlítunk rájuk? Nincs mit szégyellni ezen. Hogy a gyerekünk pont úgy reagál a ’nevelésünkre’, ahogy mi tettük anyánkkal? Persze, hiszen a tükrünk. Higgyük csak el, amit mutat.
Miért bánt engem mindenki?
Olykor a kollégánk, a szerelmünk vagy egy bolti eladó olyasmit vág az arcunkba, amitől sírni tudnánk. Ilyenkor elönti az arcunkat a vér, értetlenül állunk, hogy mire volt ez jó, miért kell ilyen gonosznak, gorombának, sértőnek lenni, amikor mi nem is csináltunk semmit. A helyzet az, hogy a többi ember a legritkábban akar minket megbántani. Ők csak vannak, és teszik, mondják, ami az eszükbe jut. Csakhogy az a tett vagy szó néha pont olyasmi, ami a szívünkbe talál.
Azért tud úgy betalálni, mert egy mély seb van ott. Egy régi, feldolgozatlan sérelem, amire talán már nem is emlékszünk, és amiről ő most akaratlanul letépte a vart. A tükör itt most arra szolgál, hogy felismerjük, még mindig vannak régóta dédelgetett fájdalmaink, amiktől ideje volna megszabadulni.
Harmincas éveink végén járunk, és a hamburgeres lány csókolommal köszön? És ez fáj? Akkor meg kell vizsgálni, mi a bajunk a korunkkal, a testünkkel, és megtalálni magunkban és a körülményeinkben a szépet. Elfogadni, ami van, és a legjobbat kihozni belőle. Ha így lesz, csak nevetünk egy suta ’csókolomon’.
A kolléganőnk boldogan meséli, hogy a fiát felvették az egyetemre? És ez úgy ér, mint egy gyomorszájon rúgás? A kolléganő egy agyafúrt, gonosz dög volna? Dehogy. Csak boldog, mert a fia sikeres. Ám ha a mi fiunk nem az, a mi sebünk felsajdul.
Ki vagy te az ágyamban?
Érdekes ezek ismeretében megvizsgálni a kapcsolatunkat a párunkkal. Mi az, amit szeretünk, becsülünk, tisztelünk benne? Akár listát is készíthetünk. Mert az ő erényeiről készült lista arról fog szólni, amit önmagunkban szeretünk, tisztelünk, becsülünk. És mik azok a tulajdonságai, amiktől a falra mászunk? Rendetlen, lusta, akaratos? Újabb lista, és már megint csak önmagunkról!
De ugyanez fordítva is érvényes. Ha a párunk ír listát a mi rossz tulajdonságainkról, ám az egyáltalán nincs hatással ránk, nem bánt meg, nem bosszant, akkor azok az ő tulajdonságai, amiket a mi tükrünkben önmagáról látott meg. Ezek az ő feldolgozandó kis ügyei, az ő problémái. Ha azonban bántóak ezek a kritikák, akkor nem árt megnézni, mitől van bennünk az a régi seb, ami most felszakadt.
Ha azt szeretnénk, hogy a kapcsolatunk jobb legyen, önmagunkat kell meggyógyítanunk. Ha azt szeretnénk, hogy képesek legyünk jobban szeretni a családtagjainkat, önmagunkat kell jobban szeretnünk, elfogadnunk.
Nincs itt senki más
Aki átélte a megvilágosodást, vagyis a tudata elszakadt a formai világtól, és megtapasztalta a teljes felébredést, tudja, hogy egymaga van. Nincs másik valaki. Egyetlen megfigyelő létezik, az ő tiszta tudata, és ez a tudat azonos Istennel. Mindannyian ugyanazok vagyunk, ugyanaz a tudat, tehát egyetlen, oszthatatlan, és Istennel azonos.
Ha ezt a tézist elfogadjuk, persze nem könnyű anélkül, hogy magunk is átéltük volna a Nirvánát, felmerülhet a kérdés: minek akkor az a sok vita, sértettség, gyűlölet, harag, háború, megkülönböztetés, küzdelem a világban. Kivel háborúzunk, kire haragszunk, ki ellen küzdünk, kit gyűlölünk? Kit akarunk legyőzni? Hiszen nincs más…
Akárhogy is, ebből a tételből épül fel az a spirituális törvény, miszerint a környezetünkben minden ember és minden történés tükör. Mégpedig Isten eredendő célja szerint, hogy formát kapott részeire bomolva megismerje önmagát.
Még nincs hozzászólás