Fejet rázunk, bólogatunk, hajlongunk
A tagadás egyértelmű dolognak tűnik. Már nekünk, itt, Magyarországon. Rázzuk a fejünket: az azt jelenti, nem. Azt mondjuk, nem, és úgy gondoljuk, egyértelműek vagyunk. De más országokban, más kultúrákban bizony másképp értelmezik ezeket a gesztusokat.
„Ide figyelj, Koicsiró! – magyarázok az unokatestvérem japán egyetemista ismerősének. – Holnap délelőtt érted jövök, és együtt elmegyünk városnézésre. Rendben van?" „Yessss, Yesss" – mondja Koicsiró, vágott szemét keskeny résnyire húzva, és negyven fehér fogát villogtatva, miközben hevesen bólogat. Olyan buzgón hajtogatja a nyakán a fejét, hogy attól tartok, agyrázkódása lesz. Aztán megismétli japánul is: „Hai, Hai", és bólogat, sőt, hajlong is egy kicsit – egyetértése jeléül, gondoltam én.
Másnap reggel hiába vártam Koicsiróra, kiderült, hogy egyedül nekivágott a városnak, nem vágyott kísérőre, maga akarta felfedezni szép Budapestünket. De akkor miért hajlongott és bólogatott? A japán kultúrát ismerő unokaöcsém kicsit sem csodálkozik:
„Egy japán férfi egy nőnek sosem mondhat nemet – magyarázza. – Különben is, ha egy japán bólogat, az nem azt jelenti, hogy igen, hanem hogy igen, hallom, amit mondasz. Náluk az igen azt jelenti, hogy tudomásul vettem, amit mondtál, és majd meggondolom. Tehát nagyjából a talán megfelelője.
Ha viszont egy japán azt találná mondani, hogy »talán«, az azt jelenti, hogy SOHA. Soha a büdös életben!" „Na és mikor mondanak nemet?" - érdeklődöm, még mindig röghöz kötött európai szemlélettel. Unokaöcsém lakonikusan közli: Nemet nem mond egy udvarias japán.
Még Európát se hagyjuk el, csak északabbra megyünk, a svéd tárgyalópartnerekhez. Akik mindig, mindenre csípőből nemet mondanak. „Ez nem lehetséges..." Leginkább ez a mondat hagyja el a szájukat.
El nem köteleznék magukat, a világ minden kincséért sem. Azért hagynak maguknak kiskaput, éppen, mint a japánok: „Később megfontoljuk, majd mérlegeljük..." – teszik hozzá a nemhez. Tehát itt fordítva működnek a dolgok Japánhoz képest. A nem itt a talánt jelenti, a talán majdnem igent, igent pedig nem mondanak.
Ennél mókásabb, ha egyet gondolunk a tárgyalóféllel, de máshogy kommunikálunk, eltérőek a gesztusaink. Itt van, szintén nem messze, Bulgária. Ott az igent a fejcsóválás jelenti: ingatják kobakjukat balról jobbra, jobbról balra. Ha viszont nemet mondanak, akkor előre-hátra hajlítgatják a nyakukat, ami nálunk a helyeslés.
Így történhet meg, hogy érdeklődünk, kapható-e jegy a villamosmegállóban. A válasz kedves mosoly kíséretében a fej ingatása, ami számunkra biztos nemet jelent. Nagy a meglepetésünk, mikor a megállóban meglátjuk a barátságos jegyautomatákat.
No, legközelebb már résen vagyunk: tudjuk, hogy aki bólogat, az nemet mond, és fordítva. Igen ám, de legközelebbi útbaigazítónk tudja, hogy a mi szokásaink mások, tehát igyekszik úgy rázni a fejét, ahogy mi szoktuk. Mi meg azt hisszük, úgy bólogat, ahogy ők szokták... Így már fogalmunk sincs, merre is kellene mennünk.
És kész is a kommunikáció káosza, akár igenről, akár nemről van szó.
Még nincs hozzászólás