Esküvő két tanúval és öt gyerekkel
Megszámlálhatatlan hollywoodi komédia született már a második házassággal összehozott nagy családok életéről, de vajon milyen lehet a valóságban is átélni a klasszikus a te gyereked meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket helyzetet?
Az úgynevezett mozaikcsaládok tagjainak összecsiszolódásával természetesen behatóan foglalkozik a pszichológia és a szociológia is, de minden tudományos alapot félretéve, régi barátomhoz fordultam, hogy meséljen az életükről. Kamaszkorom óta ismerem, meggyőződésem, hogy senki sem érti nála jobban a gyermeki lelket. Mégis, tizenegy évvel ezelőtt, amikor belevágott egy új házasságba, némi aggodalommal figyeltem, mi fog kisülni abból, ha a három tündéri, de nagyon is önérzetes gyereke kap két, velük nagyjából egyidős testvért.
Kilenc egyéniség egy családban
„Már az esküvőnk is küzdelmes és izgalmas volt, csak a két tanú és az öt gyerek volt jelen – meséli Néninger Jánosné Péti Mária. – Az akkor ötéves lányom megsértődött a csóknál, noha előtte nagyon tetszett neki minden, kirohant a szertartás közepén, mi meg utána, sorban, szó nélkül otthagyva az anyakönyvvezetőt, és teljes díszben rohangáltunk Veszprém főterén. A gyerekek kiabálva keresték a lányomat, fél óra múlva lett meg, addigra a tanúk utánunk hozták a papírokat. Akkor még nem tudtuk, hogy mostantól ilyen lesz az egész életünk.”
A „kész mozaikokból” összehozott közösségekben a gyerekek nem egyszerűen belenőnek egy szokásrendszerbe: az új család létrejöttével más mentalitású, másképp szocializálódott emberekhez kell alkalmazkodniuk. Megváltoznak az ünnepek, és megváltoznak a mindennapok is. A szülőknek patikamérlegen kell mérniük az odafigyelést, a szigort, az elnézést, és ezt minden gyerek számára egyformán adagolni.
„Mi egy nagy egységként próbáltuk kezelni a családot, amibe a férjem egy tíz- és egy tizenegy éves gyerekkel vágott bele, én pedig egy tizenegy, egy hét- és egy hatévessel. Az azóta eltelt tizenegy évben két közös gyerek is született, a család hamar kilencfősre bővült.”
Készen kapott testvérek
Ha sorban születnek a gyerekek, mindenkinek van ideje felkészülni egy-egy jövevény érkezésére. Mária gyerekei készen kapták a testvéreket, ráadásul különböző egyéniségű, más-más szokásokkal, emlékekkel és elvárásokkal rendelkező testvéreket. Mindenki magában hordozott valamit a válás sérelmeiből, még akkor is, ha az már évekkel korábban bekövetkezett. De nem csak a sérelmek, a régi élmények is épp olyan meghatározóak voltak számukra.
„Az első karácsonyunk. Ott voltak a karácsonyfadíszeim, amiket a gyerekek pici korától kezdve gyűjtögettem, a kis, kézzel készített, szedett-vedett apróságok, amiknek nálunk egytől egyig fel kell kerülniük a fára. A férjem családjában pedig a karácsonyfának stílusa volt. Ebbe a kompozícióba természetesen nem illettek bele az én gyerekeim által készített díszek. A kompromisszum az lett, hogy minden felkerült a fára, ami finoman szólva eklektikus lett. Azt hiszem, amikor az ember mindent bele akar tenni, abból nagyon harmonikus dolog nem kerekedik. Kicsit az életünk is így alakult, mint ez a fa. Mindent tökéletesen akartunk csinálni, úgy próbáltunk megadni az összes gyereknek mindent, mintha csak egy lenne. Iszonyú erőfeszítéseket tettünk, annyi energiát és áldozatot hoztunk, aminek végül talán épp a gyerekek itták meg a levét.”
Ki, kinek nem az apukája
Egy kilenctagú családnál a mindennapok megszervezése is komoly logisztikai készséget igényel. „Kezdettől fogva megvolt mindenkinek a szerepe, például a házimunka az első pillanattól fogva szét volt osztva. Persze, a gyerekek nagyon utálták, a mai napig is emlegetik. Egy táblán vezettük, hogy kinek mi a feladata, ki az aktuális teregető, mosogatógép-kipakoló és a többi. Minden este fél 8-kor vacsoráztunk, olyankor együtt volt a család, beszélgettünk. Szabályok voltak, mert másképp nem lehetett volna működtetni a rendszert.”
Bevált recept, persze, nincs arra, hogyan lehetne tökéletesen működtetni egy mozaikcsaládot. Aki benne él, néha talán úgy érezheti, aknamezőn sétál. Aztán ahogy megtanulja hatástalanítani az aknákat, rádöbben, hogy milyen varázslatos és izgalmas terepen is jár.
„Emlékszem a pillanatra, amikor a legkisebb lányom ráeszmélt, mennyien vagyunk. Állt a járókában, és csak forgatta a fejét az étkezőasztal mellett. A picik számára időbe telt, mire megértették, hogy kinek ki nem az anyukája, meg apukája. Számukra, mivel ebben nevelkedtek, a család ebben a formában vált természetes közeggé. A legkisebb lányom a kezdetektől fogva hét babával aludt, azokat hurcolta mindenfelé, és azt is mondogatja, hogy ő ennyi gyereket szeretne. A nagyobbak, persze, egy kicsit másképp vélekednek erről, néhányszor a fejünkhöz is vágták, miért kellett, hogy ilyen sokan legyünk. De egy ekkora közösségben mindig akad, akikre számíthatnak, mindig van szövetségesük.”
Még nincs hozzászólás