A retorikáról röviden
A retorika, a hatékony beszéd és írás művészetének története a legrégebbi korokig nyúlik vissza. Bár már az ókori Egyiptomban és Mezopotámiában is megtalálhatók a nyomai, az igazi retorika születésének bölcsője az ókori Athén.
Az athéni demokrácia minden szabad férfi számára lehetővé tette, hogy részt vegyen a politikai életben, ezért egy férfi sikeressége és befolyásossága attól függött, hogy milyen hatékonyan tud felszólalni a népgyűlésen, mikor egy törvény elfogadása vagy elvetése ellen kell érvelnie. Kimondható, hogy egy polgár társadalmi sikere nagyban függött attól, hogy milyen jól szónokolt.
Ezért aztán a retorika oktatása fontossá vált a korabeli iskolákban. Krisztus előtt az ötödik században jelentek meg a szofisták, akik azt állították magukról, hogy – zavaros analógiák, kacifántos metaforák és okos szójátékok alkalmazásával – bármilyen vitát megnyernek, anélkül, hogy a vita tárgyáról előzetes ismereteik lennének. Később a kifejezés pejoratívvá vált, ugyanis a meggyőzésből anyagi nyereség reményében végzett rábeszélés lett.
Arisztotelész és Cicero
A retorika történetében a következő fontos állomás Arisztotelész, aki élesen bírálta a szofistákat, mert szerinte visszaéltek a retorika adta lehetőségekkel. Retorika címmel írta meg egyik fő művét, melyben meghatározza a retorika fogalmát, foglalkozik az érvekkel, a beszéd lélektani és etikai vonatkozásaival. Arisztotelész szerint „a retorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségét."
A római retorika sokban eltért a görögtől, logikus érvelés helyett inkább a cizellált beszéd került előtérbe, bravúros stilisztikai elemek használatával. A szónoklás első mestere a birodalomban a híres államférfi, Cicero volt.
Cicero a retorika területén az oktatás fontosságát hangsúlyozta, meglátása szerint egy férfinak a történelem, a politika, a művészet, az irodalom, az etika, a jog és az orvostudomány terén is tájékozottnak kell lennie ahhoz, hogy hatékonyan tudjon szólni változatos összetételű hallgatóságához.
A középkortól máig
A retorika jelenléte a középkorban érhető módon eltolódott a politika irányából a vallási, egyházi élet felé. Már nem a politikai érvényesülés ügyét szolgálta, hanem a „lelkek megmentését”. Az egyházatyák, mint például Szent Ágoston azt kutatták, hogyan tudják a „pogány” retorika elemeit arra használni, hogy meggyőzőbben tudjanak szólni a hívekhez.
Mivel a demokratikus eszmék egész Európában elterjedtek, a retorika a vallás világából újból visszaterelődött a politika színterére. A politikai gondolkodók és a forradalmárok fegyverként használták, hogy a szabadság eszméjét terjeszthessék.
A 18. és 19. században az egyetemek újra felvették az órák közé a retorika tantárgyat. A tömegkommunikáció elterjedése aztán új fejezett nyitott a retorika történetében. A fotók, filmek, képek, reklámok váltak a meggyőzés főbb eszközeivé.
Még nincs hozzászólás