A Grimm-mesék margójára
Egyszer volt, hol nem volt, az évszázadok viharain és a vesztfáliai békeszerződésen is túl, a középkori német birodalom Hessen tartományában élt egy jogász és a felesége, akinek kilenc gyermeke közül mindösszesen egy született leánynak.
Ha a mesei fordulat hagyományait követnénk, akkor ennek az egyetlen lánygyermeknek a történetével folytatnánk, de ez a mese most Wilhelmről és Jacobról, az irodalomtörténetben Grimm testvérekként elhíresült fivérekről szól.
Wilhelm és Jacob megközelítőleg egykorúak voltak, és huszonéves korukban az újonnan alakult vesztfáliai királyság levéltárosai lettek. Ennek jóvoltából fantasztikus kincsekre bukkantak: régi krónikákra, jegyzőkönyvekre, levelekre és naplókra. Így kezdtek bele a német múlt dokumentumainak feldolgozásába és a bennük megmutatkozó költőiség megragadásába, azaz a híres meseklasszikusok megalkotásába.
Először 1812-ben jelent meg Családi mesék című mesegyűjteményük, mely mai formáját az 1819-es második kiadásakor nyerte el, és lényegében az egész világon ismertté vált. „Az első kiadásban még sokkal nyersebben, megmunkálatlanabbul, leplezetlenebbül mutatkozott a mesék erotikus és erőszakos tartalma. Ezeket a testvérek az eltelt évek során – főleg Wilhelm Grimm – az általuk kidolgozott írói stílussal nagyon jól eltakarták a naiv olvasók, főleg a gyerekek elől, úgy, hogy a körültekintőbb és tapasztaltabb olvasó azért meglelje őket. Ez az a fajta meseírói stílus, ami a német romantika prózájának egyik legszebb művévé teszi a mesegyűjteményt – mondja Márton László műfordító, a Grimm-mesék egyik újrafordítója. Néhány meseklasszikus eredeti verziója brutális elemekben is bővelkedik, de ezek napjainkra – a különböző adaptációk és fordítások, vagy épp a Grimm testvérek döntése miatt – szinte teljesen kikoptak a köztudatból.
Jancsi és Juliska közös bűntette
Bizonyos meséknek valóságos bűntény az alapjuk, ilyen a Jánoska és Margitka című is, ami azért terjedt el Jancsi és Juliska néven a magyar köztudatban, mert Benedek Elek fordítói szabadságával élve saját unokáiról nevezte el a főszereplőket. A 16. században ugyanis egy fiatal házaspár bekéredzkedett egy mézeskalácssütő idős asszonyhoz, akit a mézeskalácsreceptjeiért és a vagyonáért megöltek, majd holttestét a kemencébe gyömöszölték. „Ezt a történetet az kristályosítja varázsmesévé, hogy a dokumentált és történelmi időben lezajlott eseménybe a fivérek egészen ősi és tudattalan tartalmakat is beleszőttek” – magyarázza Márton László.
Ezt támasztja alá a történet egy kevésbé ismert részlete is, amelyben Jánoska és Margitka, miután kivégezték a „boszorkányt”, úton hazafelé egy hatalmas folyóba ütköztek. Egy kacsát hívtak segítségül, hogy a hátán jussanak át a túlsó partra. „A Grimm testvérek nagyon jó érzékkel megérezték, hogy a kacsa, mint révész, fontos és régi motívum – már a mezopotámiai irodalomban is előfordult. A kacsa egy lélekvezető, és ebből elég nyilvánvalóan tudni vagy sejteni lehet, hogy az a terület, ahol a mézeskalács palota állt, az a halottak birodalma, azaz túlvilági terület, ahonnan élőnek visszajutni nem egyszerű feladat. Ez visszatérő motívum az irodalomban – például Dante Isteni színjátéka is ezen alapul –, amelynek történeti gyökerei a primitív népek beavatási szertartásaiban keresendők. A felnőtté váló ifjaknak különféle próbatételeken kell keresztülmenniük, és többek között olyasfajta élményen átesniük, ami a túlvilági utazásnak feleltethető meg.”
Hamupipőke és az öncsonkítás
Bizonyos mesékben a kifejezetten szadista motívumok is – például a csonkítás vagy az öncsonkítás – éppen ezekhez a beavatási szertartáshoz köthetők. Márton László hozzáteszi: „Van olyan mese, ahol a mesehős griffmadár hátán utazik a távoli birodalomba, és kénytelen a karjából levágni egy darabot, hogy a griffmadár jóllakhasson, és tovább tudja őt vinni. A saját test szétosztása vagy testrészek hátrahagyása az áldozat szimbóluma, amely ahhoz szükséges, hogy a lélek továbbjusson a felnőttség vagy az üdvözülés felé.”
Ehhez hasonló öncsonkítás Hamupipőke történetében is megjelenik, sőt annál még több is, ugyanis a mese vége a Benedek Elek féle és az ötven évvel későbbi Rónay György féle fordításában megváltozott. Hamupipőke az utolsó bálon – ahol a királyfival randevúzik – a nagy kapkodásban, hogy éjfél előtt hazaérjen, elveszíti az egyik cipellőjét. A királyfi pedig, aki nem tudja, kicsoda Hamupipőke, kihirdeti, hogy az lesz az arája, akinek a lábára ráillik a topánka. A fordítópáros már önmagában elég szörnyűnek találta, hogy Hamupipőke egyik mostohanővére a lábujját, míg a másik a sarkát vágja le, hogy jó legyen rá a cipő – Walt Disney adaptációjából pedig már az egész öncsonkítás is kimaradt – így azt, hogy a lakodalmon a vérző lábú mostohanővéreknek is jelen kell lenniük, illetve hogy az ünneplés csúcspontján a kedves kis galambocskák kivájják a szemüket, inkább kihagyták.
Csipkerózsika horror-változatban
Csipkerózsika valódi története éppen akkor kezdődik, amikor az a közismert változatban véget ér, és persze ennek is már a finomított verzióját ismerjük. A királyfi ugyanis nem megcsókolja az öntudatlan hercegnőt, amitől megtörik az átok és megfogan a szerelem, hanem magáévá teszi. Ettől az átok nem törik meg, viszont Csipkerózsika teherbe esik, és ikrei születnek. Az átkot egyik gyermeke töri meg azzal, hogy kiszívja a mérget az anyja ujjából. A történet folytatása, ami már a Grimm testvérek verziójából is kimaradt, minden képzeletet felülmúl. Mire Csipkerózsika felébred, addigra a királyfi megnősül, és féltékeny felesége sátáni bosszút eszel ki. Terve szerint Csipkerózsikát elevenen elégeti, gyermekeit pedig megöleti és megfőzeti, majd feltálalja őket az apjuknak.
Hófehérke veséje
A Hófehérke és a hét törpe című meseklasszikus nem csak befejezésében tér el az eredeti történettől. Legelterjedtebb verziójában a gonosz királynő, aki a főhős mostohája, megparancsolja egyik alattvalójának, hogy ölje meg Hófehérkét, és a parancs teljesítésének bizonyítékául hozza el a szívét. Azonban ez nem teljesen így történik az eredeti mesében: a királynő nem csupán a főhős szívét kéri, hanem a lépét, a máját és a veséjét is. Ráadásul a bizarr parancsnál csak ennek oka különösebb: a királynő meg szeretné enni Hófehérke belső szerveit. Azt tudjuk – és ez minden változatban azonos –, hogy a vadász végül megkíméli a főhős életét, így további három gyilkossági kísérlet után Hófehérke végül megmenekül. Ráadásul a mese végén a daliás herceg is feltűnik, tehát garantált a boldog befejezés, és még egy kis ráadás-szadizmus: Hófehérke és a herceg esküvőjére elhívják a gonosz királynőt is, akinek az a büntetése, hogy tűzforró vascipőben kell táncolnia, míg holtan nem esik össze.
„Nyilván a fivérek célja nem az volt, hogy a mesék tocsogjanak a vérben – mondja Márton László, majd így folytatja: – Az a kissé kétes hírnév, hogy ebben a mesegyűjteményben a legborzalmasabb szadista történetek vannak egymás hegyén-hátán, nem igaz. A kétszáz mese között kétségkívül van tíz-tizenkettő olyan, amire azt mondanám a fiatal édesanyának, hogy ezt majd akkor mesélje el a gyerekének, ha már nagyobb lesz, vagy majd akkor adja a kezébe, ha a gyerek el tudja olvasni. Ettől függetlenül ez egy heterogén gyűjtemény, rengeteg találós kérdéssel, csalimesével és tündérmesével, amelyek teljesen ártalmatlanok, és a maguk költői szépségével a hagyományos értelemben vett áhítatot erősítik.”
Még nincs hozzászólás