Soha se mondd
Legtöbbször az építő jellegű kritikából tanulhatunk. De a kritika nem mindig ilyen, sokszor bántó és sértő. Nem mindegy ki mondja és az sem mindegy, hogy jó szándékkal teszi azt, vagy esetleg irigységből. A kimondott nehéz mondatokból sokszor bántódás lesz. Hogyan tanuljuk meg a helyén kezelni? Mit mondjunk, és mit ne mondjunk? Utána járunk ennek Csákányi Eszterrel, Kormos Anettel és Tari Annamáriával. Meglepetés férfi vendégünk viccnek szánt megjegyzéseiből sokszor sértődés lett a vége.
A szavaknak óriási ereje van, amilyen jól tud esni egy dicsérő szó, úgy össze tud törni egy rosszindulatú megjegyzés. A legfontosabb, hogy megtaláljuk ilyenkor a másik ember indítékát. Legtöbb esetben az irigységből elhangzó bántó szavak tudják megsemmisíteni az embert. Ehhez idő kell, hogy megtanuljuk megfelelően kezelni és elhárítani. Azonban az építő jellegű kritikát sem könnyű minden esetben elfogadni, de ez az érintett javát szolgálja, fejlődését segíti elő. Legfontosabb kérdés, hogy mikor, mit mondhatunk és legfőképpen kinek? Frank A. Clark és Francois de La Rochefoucauld két igaz mondást hagyott ránk. Clark szerint „a kritika olyan, mint az eső; elég finomnak kell lennie, hogy táplálja az ember növekedését anélkül, hogy megsemmisítené a gyökereit.” Rochefoucauld pedig azt mondta „kevés ember eléggé bölcs ahhoz, hogy a mérgezett dicséretnél többre becsülje a hasznos kritikát.”
Dolgozzunk magunkon!
Miből fakadhat a sértegetés, a másik felett való ítélkezés? Például abból, ha észrevesszük, hogy nagyon különbözik tőlünk, ha nem szimpatizálunk vele, ha visszautasítást érzékelünk a részéről, ha nem találjuk meg benne a kooperatív partnert, ha nem ért velünk egyet, vagy esetleg a düh uralkodik bennünk. Ha belegondolunk, ilyen helyzetekben folyamatosan a saját énképünk, az egónk sérül. S erre mondják azt, hogy a legjobb védekezés a támadás. De igaz ez? Megfelelő támadás lehet a rosszindulatú megjegyzés? Wayne Dyer szerint "amikor valakit bírálsz, nem őt minősíted hanem önmagad." Minél kevesebb energiát invesztálunk a másik címkézésére, annál többet tudunk önmagunkkal foglalkozni. Koncentrálni saját elfogadásunk feltételeinek megteremtésére!
Furcsa, hogy az emberek mennyire nem fogadják el a másikat, ha sikerülne ezen túllépnie az emberiségnek, és mindenkit olyannak elfogadni amilyen, akkor egy sokkal kellemesebb és gazdagabb miliőben találnánk magunkat, amelyben a nyitottság jellemezne minket és az új minden formájának a befogadása. Talán akkor nyílna ki előttünk igazán a világ!
