Pozitív kommunikáció
Figyeljük meg, hogy naponta hányszor mondjuk és hányszor halljuk: „nem”, „ne, hagyd abba”, „nem érdekel”, „ne csináld”, „tudnál te ennél jobbat is”, vagy akár: „de buta vagyok”, „rosszul döntöttem”, „minden olyan szörnyű”. Ha megszámolnánk, hogy a környezetünkben egy nap hány pozitív, és hány negatív megnyilvánulással találkozunk, valószínűleg nem lennénk elégedettek az eredménnyel. A negatív üzenetek nem segítik se a magánéleti, se a munkahelyi boldogulást. Ezt jól tudjuk, mégsem értjük, hol futnak rossz vágányra a beszélgetések, hogyan lehet elkerülni a kommunikáció csapdáit.
Az ember társas lény, a kommunikáció pedig lételemünk. Társainkkal kommunikációs csatornákon keresztül érintkezünk, ám a teljes kommunikációnknak csak nagyon kis részét teszik ki a kimondott szavak, és sokkal nagyobb hányadát, közléseink közel 70%-át képviselik a nonverbális jelzések: a hanghordozás, az érzelmi színezet, az arckifejezés, a hangerő vagy a testtartás. Mégis, amikor válaszolunk, leginkább az elhangzott szavakra reagálunk.
Mind megtapasztaltuk már, mennyi fájdalmat, szomorúságot, veszekedést eredményezhet egy elhibázott szó, egy meggondolatlan, indulatos mondat, vagy maga a negatív tartalmú, bántó, leértékelő, esetleg közönyös kommunikáció. A legtöbb esetben nem is értjük a másik reakcióját, mert gyakran hiányzik belőlünk az empátia, a megértés szándéka. Valljuk be, a legtöbbször önmagunkból indulunk ki, és nem vesszük figyelembe, hogy a másiknak egy bizonyos szó akár teljesen más üzenetet is közvetíthet.
Ítélet helyett dicséret
Könnyebb dolga van annak, aki gyermekkorában sok pozitív visszajelzést kapott, mivel ennek hatására a pozitív kommunikációs beállítódás magától kialakul. Ők, ellentétben a többséggel, kevésbé hajlamosak természetesnek tartani azt, ha valami a dolgok rendes menete szerint zajlik, és gyakrabban fejezik ki az elismerésüket, használnak dicsérő szavakat. A legtöbb ember ezzel szemben sokkal szívesebben ítélkezik, bírál, és teszi szóvá, ha valami nem úgy történik, ahogy szerinte kellene.
Amilyen sok csalódást okoz a számtalan apró, vagy kevésbé apró bántás és figyelmetlenség, épp olyan sok lehetőséget nyújthatna a boldogságra a szeretetteljes beszéd. Vajon sokba kerülne a mindennapjainkba belecsempészni egy-két kedves, őszintén érdeklődő kérdést, jó szót, dicséretet, mosolyt? A válasz határozottan nem: valójában semmibe sem kerülne.
Az erőszakmentes kommunikáció (EMK) egy Marshall Rosenberg amerikai pszichológus által kifejlesztett módszer, amelynek célja, hogy az emberek nagyobb együttérzéssel és világosabban tudjanak kommunikálni egymással. Az EMK-t szokás zsiráfnyelvnek is nevezni, szembeállítva a hétköznapokban csaknem mindenki által használt sakálnyelvvel.
A sakál konfliktushelyzetben kétféle módon viselkedik: ha az ellenfelét gyengébbnek találja, akkor üvöltve támad, ha erősebbnek, akkor behúzott farokkal elsomfordál. Az üvöltés történhet látszólag szelíd szavakkal is. Az "irgum-burgum, gyermekem, ha így viselkedsz, összetöröd anyád szívét" mondat semmivel sem kevésbé sakál, mint a "szíjat hasítok a hátadból, te büdös kölyök!" Az üzenet fogadója mindkét közlésből azt a minősítést hallja, hogy ő rossz, és felelős a másik (negatív) érzelmeiért.
A zsiráf roppant erős állat, ugyanakkor végtelenül szelíd: egyetlen rúgásával harcképtelenné tehetné a társát -- csak épp nem teszi. Nyálával képes feloldani a tövist, ami azt a készséget jelképezi, hogy mások fullánkjait együttérzéssel és empatikusan dolgozhatjuk fel. Emiatt vált a zsiráf az EMK szimbólumává.
Szemben az erőszakosan kommunikáló emberrel, a sakállal, a zsiráf tisztában van a saját érzéseivel és szükségleteivel, vállalja őket, s eközben teljes figyelemmel igyekszik meghallani a másik érzéseit. Amikor pedig tényleges cselekvésre kerül a sor, a zsiráf számára csak olyan megoldás fogadható el, amelyben ugyanakkora figyelmet kapnak a partnere szükségletei, mint a sajátjai.
A pozitív kommunikáció az egyik legnagyobb ajándék, amit szeretteinknek, a környezetünkben élőknek adhatunk. Ha egy férj csak úgy, minden ok nélkül, például tévénézés közben, megsimogatja a párját, és azt mondja: „jó, hogy te vagy a feleségem”, azzal megfizethetetlen ajándékot nyújt át.
A hasonló – semmibe sem kerülő, mégis rengeteget jelentő – mondatokkal sokkal boldogabbá varázsolhatnánk a környezetünket, és azon keresztül a saját életünket is. Mindennapi megnyilvánulásainkból azonban éppen ezek a pozitív üzenetek hiányoznak.
„Te-üzenet” helyett „én-üzenet”
Amikor azt mondjuk: „nagyon okos vagy”, „ügyes vagy”, akkor a másikról mondunk valamit, azaz „te-üzenetet” küldünk.
Ha ellenben úgy fogalmazunk: „annyira boldoggá tettél azzal, hogy segítettél a testvérednek”, vagy: „nagyon ízlik ez a leves”, esetleg: „nagyon jólesik, amikor csak úgy megölelsz”, akkor a másiknak mondjuk el, hogy mit jelent nekünk az ő viselkedése.
A pszichológia pozitív én-üzeneteknek nevezi azokat a megnyilvánulásokat, amelyek úgy dicsérnek, hogy közben nem minősítik a másikat. Ezek az üzenetek bírnak a legnagyobb pozitív erővel. Az én-üzenetek nem általános dicséretek, hanem konkrét pozitív visszajelzések.
A szeretetteljes kommunikáció hatalma
A sikeres, jó légkörű családok egyik kommunikációs titka, hogy náluk több – a másikat elismerő vagy szeretetüket kifejező – kedves szó hangzik el. Ha tehát javítani szeretnénk a környezetünkben a légkörön, meg kell tanulnunk több „verbális simogatást” adni a körülöttünk élőknek. Ne a hibákat keressük, hanem olyan dolgokat, amiket megdicsérhetünk, megköszönhetünk.
Párkapcsolatunk, a gyermekeinkkel való szeretetkapcsolatunk, és barátságaink nagymértékben javíthatók, ha helyesen kommunikálunk, és szeretetünket nem csak érezzük a másik iránt, de ki is tudjuk fejezni. Érdemes tehát szorgosan gyakorolni, még akkor is, ha kezdetben nehezünkre esik hasonló mondatok megfogalmazása. Fogjuk fel úgy, mintha egy új nyelvet tanulnánk: a szeretet nyelvét. Az elején lehet, hogy akadozva megy, de később automatikussá válik, és boldogabbá teszi az életünket. (A szerző viselkedéselemző.)
Még nincs hozzászólás