Dani volt a legjobb kutyám
Danit ajándékba kaptam Zozótól, amikor magamra hagyott, és Párizsban ment. Egyetemre. Nem mehettem vele. Nem volt miből, nem volt hová. Otthon laktam akkor még a szüleimnél. Anyám, aki semmiféle rendetlenséget, pláne koszt nem viselt el maga körül a lakásban, azt mondta, ide kutya nem jön.
Jött.
Amikor a Dani névre keresztelt mafla kölyökvizsla megérkezett, s aki hozta őt, szerelmem, Zozó viszont elutazott, anyám nem tehetett mást, beletörődött. Jó, de a konyhába nem mehet be. Mondta. Aztán megtiltotta, hogy az ágyra ugorjon, a lakásban csontot kapjon, majd kijelentette, hogy ő aztán biztosan nem fogja sétáltatni.
A kis kölyökvizsla természetesen ott ült a lábunknál a konyhában, amikor ebédeltünk, kizárólag szüleim franciaágyának közepén aludt, s a csontot, amit egészséges fogainak védelmére kapott, a lakás legkülönfélébb zugaiba dugta el, gondolván nehezebb napokra, melyek sohasem következtek be.
Dani az első lett, és mindig az első volt anyám kötelességeinek sorában. És első volt a szívében is. Néha legalábbis ezt gondoltam. Mert Dani kapta mindig a legjobb falatokat, az ő sétáltatása volt a legfontosabb. Anyám miatta kelt fél órával korábban, s még mielőtt bármit csinált volna, a kiskutyát vitte ki a Duna-partra reggeli szimatolgatásra.
Nem lehet tudni, hogyan, de szerintem a kutyák érzik, hogy kinek kell hízelegni. Dani legalábbis érezte. Az első pillanattól kezdve, ahogy lábát (helyesebben mancsát) az életünkbe tette, anyám kegyeiért udvarolt. Neki nyomkodta buksi fejét vakargatásért. Az ő lába elé heveredett, amikor tévét nézett, és őt kísérgette, bárhová ment is a lakásban. Jaj Dani, mondta anyám, hagyjál már, egyedül is ki tudok menni a konyhába. Ezt a kutya persze soha nem volt hajlandó megérteni. Imádták egymást. A kutya és anyám.
Évekkel később, amikor férjhez mentem, elköltöztem, s elvittem Danit magammal, anyám majdnem sírt. Amikor gyerekem született, s anyám felhívott telefonon, nem azt kérdezte először, hogy van a baba, hanem, hogy Danika jól van-e. Jól van, anya, mondtam kicsit mérgesen a telefonba. Az unokád nem is érdekel? Jaj, dehogynem, kapott észbe. De legközelebb megint csak Danit kérdezte először.
Ha hazamentem őt meglátogatni, mindig vittem a kutyát is. Dani úgy ült a kocsi anyósülésén, mint aki tudja, hogy hová megyünk. Illetve szerintem tudta is. Megismerte az utat, az utcát, ahol laktunk egykor, s ahogy közeledtünk, egyre izgatottabban fészkelődött. Amint az ajtót kinyitottam, rohant, nem nézett se jobbra, se balra. Anyám meg ott állt a kapuban, ölelésre tárt karokkal. De nem engem akart megölelni, hanem a kutyát, aki az ő lakásába eredetileg be sem jöhetett volna.
Dani rohant föl a harmadikra, orrával lökte be az ajtót, körberohant a lakásban, megszaglászott minden sarkot, és csóválta a farkát szüntelen. Anyám mindig csodálatos velős csonttal várta. És vett neki világító pórázt, kutyaesőkabátot. Karácsonykor szépen becsomagolta az ajándékot, melyet Dani kapott, és a fa alá odatette az unokáinak szánt csomagok mellé.
A téli szünetekben, amikor síelni, nyáron, amikor nyaralni mentünk, a kutya persze anyámhoz költözött.
Abban az évben, amikor anyám először azt mondta, nem tudom Danit vállalni, vigyétek magatokkal, még nem gondoltam semmi rosszra. Anyám öregszik, mondtam Zozónak, már nem vállalja a kutyát. Elvittük hát Danit magunkkal. Megkapta a szükséges oltásokat, a kutyaútlevelet, s elutaztunk az Adriára.
A kutya nem szereti a tengert, mondtam a férjemnek, mert Dani láthatóan rosszul érezte magát. Nyugtalan volt, rosszul evett. Olykor az éjszaka közepén kiment a partra és vonyított. Alig bírtuk lecsendesíteni. Amikor végül letelt a két hét, és mi elindultunk hazafelé, szinte mozdulatlanul tűrte a közel kilencórás utat.
Alighogy hazaértünk, csengett a telefon. Nem volt akkor még mobil. Apám hívott. Anyád kórházban van, mondta. Nem akartam a nyaralásotokat megzavarni, de készülj fel a legrosszabbra.
Anyám még két hétig élt. Amikor utoljára láttam, azt mondta, hagyjatok meghalni. Másnap üres volt az ágy.
A húslevest, amit előző nap a kórházba vittem neki, a holmijával együtt kiadták. Sok jóféle zöldség, finom marhahús főtt benne. Gondoltam, a kutya megeszi. De hozzá sem nyúlt.
Érzi rajta a kórház szagát, mondta Zozó.
De Dani másnap sem evett. Feküdt a helyén, az íróasztalom alatt, fejét a mancsára hajtotta, és csak pisilni volt hajlandó kijönni velem.
Intéznivalóm volt tömérdek. A kórház, a temetés, apám támogatása. Kicsik voltak a gyerekek, Zozónak Párizsba kellett mennie.
A temetés után rászántam magam, hogy hazamenjek. Elhatároztam, hogy kiselejtezem anyám holmiját. Ami nem kell senkinek, elviszem, leadom a Máltaiakhoz.
Gyere, Dani, hazamegyünk, mondtam. De a kutya nem akart az autóba beülni. Úgy toltam a fenekével fölfelé, az anyósülésre. Hagyta magát. Otthon aztán végigszaglászta a lakás minden négyzetcentiméterét. Ránézett, mint aki azt kérdi, hol van. És vinnyogott.
Nekem is hiányzik, Danikám, mondtam, s halála óta, végre először elsírtam magam. Gyere ide, kiskutyám, mondtam, leültem a fotelbe, amelyikből anyám nézte mindig a tévét. Amíg apámmal végigbeszéltük mind az elintézendő dolgokat, ránk esteledett.
Jó volt a sötétben ülni ott, a gyerekkorom díszletei köz, Dani fejével az ölemben. A szomszédos házak ablakaiban felgyulladtak a fények, forgott az öreg szélkakas a kémények tetején, egy öreg lemezjátszóról régi gyerekdal szólt, a konyhában felgyulladtak a fények, és anyám kiáltott, kész a vacsora, gyertek enni.
Majdnem éjfél volt, mire felébredtem. A kutya megnyalta a kezem. Jó, simogattam meg. Megyünk. Apámat megöleltem, majd eljövök a holmikért, mondtam.
Kihalt volt az utca, halkan nyílt az autó ajtaja. A kutya felugrott az első ülésre, és könny volt a szeme sarkában.
Bizony Isten.
Nem hazudok…
Még nincs hozzászólás