Szavak, amelyeket soha ne mondj!
Vannak szavak, mondatok, amelyekkel sokszor akaratunkon kívül megbánthatjuk a párunkat. Sok elmérgesedő kapcsolat mélyén bujkálnak mondatok, melyekkel sértjük, minősítjük, frusztráljuk a másikat. Amikor ezek felhalmozódnak, veszekedésekbe, szakításba fordulnak. Ráadásul a gyakori veszekedés során újra és újra kimondjuk azt, amit nem kellene.
A megértés képessége
Aliz ma már pontosan tudja, hol rontották el. Amikor erről beszél, azt mondja, nem fért el két dudás egy csárdában.
A férjével mindketten erős akaratú, céltudatos emberek. Mindketten olyan családból jöttek, ahol a karrier, a jó tanulmányi eredmények, a nyelvvizsga és a diploma az élet alapvető feltételeihez tartoztak. Sok mindent megkaptak a szüleiktől, motivációt, egyetemi diplomát, kezdőtőkét a lakáshoz. Mindkét család támogatta őket anyagilag is. Szóval jól indultak el az életben.
Egyet nem tanítottak meg a szüleik, a szelídséget. A megértés és megbocsátás képessége mindkettejükből teljességgel hiányzott. Aliz soha nem hagyta szó nélkül, soha nem tudta megbocsátani a férje gyengeségeit. Olyan ember volt, aki mindenkinek mindent csak egyszer mondott el, s ha nem tudta, nem értette, kíméletlenül lehordta a másikat. Utálták ezért a beosztottai, és egyre többet veszekedtek emiatt a férjével és a gyerekével is.
Végtelenül és javíthatatlanul rendetlen vagy, nem tudom, lesz-e belőled valaha rendes ember, közölte a kiskamasz gyerekével, amikor nem pakolt el rögtön maga után.
Vagy. Soha nem fogod megtanulni, hogyan kell egy nyomorult rántottát megcsinálni, jobb, ha be se, teszed a lábad a konyhámba, mondta a férjének, és még hozzátette, hagyd, majd én megsütöm. Ugyanígy vette ki a kezéből a szennyest, ha a férfi segíteni akart neki, s be akarta tenni a mosógépbe. Átnézted a zsebeket? Kérdezte Aliz magas fejhangon. Mindig benne marad valamelyikben egy papír zsebkendő, s aztán hengerezhetem a fekete pulcsikat órákig. Ha ez még nem volt elég, elkezdte kutatni a mosásra készített ruhák zsebeit. Mintha a másik képtelen lenne erre.
Persze a férje sem gyakorolta gyakran a megértés tudományát. Már megint hova a fenébe raktad az olvasó szemüvegemet? – támadt a feleségére. Vagy: mindig elkevered a tévé távirányítóját! – dühöngött esténként. Nem lehetne egyszer a helyére visszarakni?!
Ilyen kirohanások után persze szó szót követett, és teljesen jelentéktelen problémákból gyűlöletig fokozódó veszekedés, sírás, ajtócsapkodás lett. Majd válás. Pedig alapvetően minden rendben volt a házasságukban. Szerették egymást, egyetértettek a gyereknevelés elveiben. Szép otthonuk, jól fizető munkájuk volt. Csak képtelenek voltak erőszaktól mentesen szólni egymáshoz.
Kritizálj, de ne általánosíts
Ha egy párkapcsolatban, házasságban, családban valami ellen szót emelünk, azzal az égvilágon semmi baj nincsen. Nyugodtan elmondhatjuk, hogy minket bánt, hogy most mindjárt este hét óra van, túlóráznunk kellett, végre hazaértünk a munkából fáradtan, tele a nap konfliktusaival, főnökünk viselkedésével, kollégáink piszkálódásával, és mire jövünk haza? Szalad a lakás, a mosatlan edény halomban, pedig párunk már négy óra óta itthon van. Igazán csinálhatott volna valamit.
Ha így érezzük, akkor igazunk van. Mielőtt azonban ennek hangot adnánk, érdemes számolni tízig, és mi magunk is belátjuk, hogy nincs értelme újabb konfliktust generálni. Ha szelíden azt mondjuk ilyenkor, hogy igazán elmosogathattál volna. Vagy ha úgy kezdjük, hogy nagyon jólesne, ha nem most kellene nekiállnom takarítani, akkor párunk valószínűleg elszégyelli magát, de ha nem, akkor is meg fogja érteni.
Lehet, hogy azt mondja, ne haragudj, igazad van, ülj le nyugodtan, látom, nagyon rossz napod volt. Megcsinálom. S akkor szent a béke. Azonban nem ez fog történni, ha általánosítunk, és azt mondjuk, te soha nem segítesz. Neked soha nem jut eszedbe, hogy rendet csinálj, mire én hazajövök.
Ez a soha szócska, mellyel általánosítunk, és az a mondat, amely ezzel kezdődik, mélyen fogja sérteni párunkat. Akkor is, ha tudja, hogy igazunk van. Ilyenkor ugyanis nem a segítség hiányát hányjuk a szemére, hanem a jellemét támadjuk meg. Ez pedig veszekedést, sértődést generál, és annak ritkán van jó vége. Vagyis nyugodtan szóljunk, ha valami bánt, de ne vonjunk le belőle párunk jellemére következtetést.
A ’miért’ is lehet rossz
Az előbbihez hasonlóan kerülendő úgy tenni fel egy kérdést, hogy az sértő, bántó, félreérthető legyen. Ha éppen úgy, mint az előző szituációban, fáradtan, tele frusztrációval, egy borzalmas nap végén hazaérünk, nyilván eszünkben sincs veszekedni. Ez aztán a legkevésbé sem lenne jó ilyenkor. De látjuk, hogy nincs elmosogatva, pedig a párunk esetleg szabadnapos volt. Ilyenkor teljesen ártatlanul megkérdezhetjük, miért nem mosogattál el.
Talán tényleg erre vagyunk kíváncsiak, az okot kérdezzük, de élesebben, mint szeretnénk. A másik erre a hangnemre könnyen azt gondolhatja, hogy ez szemrehányás. A miért kérdés nem igazi érdeklődés, inkább úgy hangzik, mint felelősségre vonás. S a válasz is valószínűleg ingerült lesz. Egy sértett ember visszavágása, vagyis egy elmérgesedő vita indítása.
Való igaz, a ’miért’ szóval kezdődő kijelentés gyakrabban a csalódottság és a harag kifejezése, de helyrehozhatjuk. Ebből a kezdődő veszekedésből ki lehet szállni, ha így folytatjuk, jaj, nem akartalak megbántani. Nem szemrehányásként kérdeztem, csak tényleg érdekelt, akkor a játszma lezárul. Párunk elmagyarázza, hogy a már régen elromlott fürdőszobaajtó kilincsét csinálta meg. Nem volt hozzá alkatrész, le kellett érte menni a barkácsáruházba, ahol egyetlen eladót sem talált, aki segített volna. Ezért összeveszett a pénztárossal. Borzasztó, hogy ezekben az áruházakban nincsenek eladók. Épp most akart elmosogatni. S már szent is a béke.
A vihar elvonult.
A megszégyenítés ára
Az sem túl jó ötlet, ha társaságban, mások előtt viccelődünk párunk azon hibáin, melyeket nem szeretünk. Amikor azt mondjuk, az én kedvesem fél a víztől. A világ összes kincséért sem dugná bele az ujját a mosogatóvízbe.
Vagy: valószínűleg színvak, mert még soha nem sikerült különválogatni a szennyest színek szerint. Ezzel nem csak hogy megsértjük őt, de kellemetlen helyzetbe is hozzuk mások előtt. Miként az sem tesz jó a kapcsolatunknak, ha felszólító módot használunk, és a mondat a másik megszégyenítésére irányul. Amikor azt mondjuk a már említett nehéz nap végén hazaérve, hogy igazán tudhatnád, hogy hullafáradtan fogok hazaérni. Nyilván ez téged csöppet sem érdekel.
Vagy azt mondjuk, hogy örülök, hogy segíteni akartál, de tudhatnád, hogy nem szabad ennyire teletenni a mosogatógépet. A vége az lesz, hogy elromlik. Hány éve van már mosogatógépünk, ezt igazán megtanulhattad volna. De soha nem figyelsz, amikor megmagyarázom vagy megmutatom. Ezek a mondatok bűntudathoz, szégyenérzethez és szorongáshoz vezethetnek, s azt eredményezik, hogy párunk legközelebb sem mosogat el, máskor sem pakol a gépbe.
Ne javítgassunk!
Az is könnyen szakításhoz vezethet, ha mi mindent jobban tudunk, ha úgy megyünk el reggel dolgozni, hogy párunknak azt mondjuk, ne mosogass el, nincs neked ahhoz türelmed, hogy rendesen megcsináld.
Vagy: ne teregess ki, mert csak többet kell vasalnom, amikor te akasztod fel az ingeidet. Inkább hagyd a mosógépben, majd én kiszedem. Én jobban tudom, inkább megcsinálom. Az ilyen mondatokkal olyan mélyen megsérthetjük, hogy később nincs mit csodálkozni azon, hogy nem mos, nem mosogat el.
Ne haraggal!
Előfordulhat, hogy, bár mondataink tartalma cseppet sem bántó, hanghordozásunk mégis azzá teszi azokat. Ugyanazt a mondatot mondhatjuk kedvesen, panaszosan, vádlón vagy haraggal.
Például, maradva azt előző példánál, azt mondjuk, „ha elmosogattál volna, most nyugodtan nézhetném a sorozatomat”. Ez a mondat lehet egy egyszerű tényt megállapító, vagyis semleges, kijelentő mondat. De lehet egy mérges, vádló mondat is. Lehet panaszkodás, amelynek hangzása egy mártír szenvedéseit tükrözi. Tudnunk kell, hogy valószínűleg a válasz is hasonló hangnemben érkezik majd.
A megoldás
Bármilyen fáradtak, csalódottak vagyunk is, sokkal több segítségre és megértésre számíthatunk, ha megvizsgáljuk, hogy partnerünk viselkedése, amely belőlünk a rossz reakciót kiváltotta, mit okozott bennünk, és miért.
Sokat segít, ha szinte kivülről meg tudjuk vizsgálni a szituációt, amelyben szereplők vagyunk. Ha a kívülálló szemével látjuk a bennünk levő érzéseket, és ezt el is mondjuk, biztosan kellemesebb beszélgetésre számíthatunk.
Ha nem azt mondjuk, „már megint nem csináltál semmit”, hanem azt, hogy „nekem nagyon rossz érzés látni, hogy nem sokat csináltál ma. Ez bánt, és utálok neked szemrehányást tenni, de olyan jó lett volna, ha nem ennyi mosatlanra jövök haza”. Ugye másként hangzik, pedig ugyanazt a tényt rögzíti, miszerint lustálkodtál, drágám, egész nap.
Mit ne.....?
Ne kezdjük úgy a mondatot:
- Te mindig…
- Te soha…
- Te miért…
- Miért nem…
Ehelyett indítsunk úgy:
- Jólesett volna…
- Olyan jó lenne...
- Szükségem van…
Még nincs hozzászólás