Ne légy gyerekes!
Ha néha úgy viselkedsz, mint egy gyerek, az nem véletlen. Mindannyian megtapasztaltuk már, hogy párkapcsolatunkban olyan dolgokat mondunk vagy teszünk, amiket később magunk sem értünk. Hirtelen megsértődünk, duzzogunk, hisztizünk, elbújunk vagy követelődzünk. Épp, mintha újra gyerekek lennénk. És ez valójában nem is áll olyan távol a valóságtól.
Amikor nem a felnőtt énünk irányít
Eric Berne, a világhírű amerikai pszichológus, a tranzakcióelmélet megalkotója szerint ugyanis személyiségünk három ’színtere’ a gyermeki, a szülői és a felnőtt folyamatosan váltakozik bennünk. Énünk gyermeki része nem tűnik el az évek során, csak alkalmazkodik, elbújik, vagy éppen felerősödik bizonyos helyzetekben.
Ez az a része a személyiségünknek, amelyik imád játszani, álmodozni. Amelyik vágyakozik, fél, dühös lesz, elutasítástól retteg, és mindent az érzelmein keresztül él meg. Ha figyelünk rá, rájöhetünk, hogy a legérettebb kapcsolatainkban is helyet kap – olykor úgy, hogy egyik pillanatról a másikra ő ül a volán mögé, és már nem a felnőtt énünk irányít. Nézzük meg közelebbről, mikor és miért kerül elő belőlünk a gyermek a párkapcsolatban.
Amikor szerelmesek vagyunk
A szerelem érzékennyé tesz, előhívja belőlünk a kötődési mintákat, a vágyat arra, hogy elfogadjanak, figyeljenek ránk, fontosnak tartsanak. Amikor pedig ez nem teljesül maradéktalanul, gyakran nem a jelenre reagálunk, hanem arra, amit egykor átéltünk.
A gyerek, aki nem kapott elég figyelmet, ma is szomjazza azt, csak már nem az anyjától vagy apjától, hanem a párjától várja. És ha ez nem történik meg, előkerülhet a sértődött hallgatás, a duzzogás, a várakozás arra, hogy „majdcsak észreveszi, hogy valami bajom van”. Vagy épp ellenkezőleg, jön az érzelmi kitörés, a számonkérés, a túlzó reakció, ami mögött nem a jelenlegi helyzet problémái, hanem a múlt sebei húzódnak meg.
Vannak, akik gyerekként azt tanulták meg, hogy akkor kapnak szeretetet, ha jók, csendesek és alkalmazkodók. Ők felnőttként is hajlamosak túlkompenzálni, mindig kedvesek lenni, mindent elviselni, aztán egyszer csak kiborulnak, mert már nem bírják tovább a háttérbeszorítottságot. Mások gyerekként a szabadságukat féltették, mert túl sok volt a szabály, a kontroll, a szigor. Ők ma is könnyen fellázadnak, ha valaki meg akarja határozni, hogyan éljenek, mit csináljanak.
És vannak, akik egyszerűen csak nem élték meg, hogy a vágyaik fontosak, így felnőttként is bizonytalanul kérnek, inkább lemondanak arról, amit szeretnének, nehogy elutasítsák őket. Aztán haragszanak, ha nem értik őket.
Amikor játszmázunk
Amikor ezek az érzések felbukkannak, könnyen belecsúszhatunk abba, amit Eric Berne ’játszmáknak’ nevezett. Ilyenkor nem tudunk felnőttként, egyenrangúként beszélni a párunkkal, hanem elkezdjük újrajátszani a gyerekkori szerepeinket: lázadunk, másokat hibáztatunk, menekülünk, vagy feláldozzuk magunkat.
Ezek a gyermeki működés különféle arcai, és mind egy régi történet folytatása csak más szereplőkkel. A jó hír az, hogy nem kell megszabadulni a belső gyermektől. Nem ő az ellenség. Ő az, aki képes örülni, játszani, rácsodálkozni a másikra. Ő az, aki lelkesedik, álmodik, kíváncsi.
Csak akkor van baj, ha ő irányít minden döntést, minden reakciót. Ha nem vagyunk tudatában annak, hogy amikor ő szólal meg bennünk, de nem figyelünk rá, akkor vagy eluralkodik rajtunk, vagy el kell fojtanunk. Egyik megoldás sem visz közelebb a kiegyensúlyozott, boldog kapcsolathoz. Na jó, de akkor mit tegyünk?
Amikor kérdéseket kell feltenni
Az első lépés mindig az önreflexió. Miért érzem most azt, amit érzek? Ismerős ez az érzés valahonnan? Olyan, mint amikor…? Ha ezeket a kérdéseket meg tudjuk fogalmazni, máris felnőttként figyelünk a belső gyermekre. Ha pedig ezt meg tudjuk osztani a párunkkal „Most valahogy úgy érzem magam, mint egy gyerek, akit nem értenek meg” –, akkor nem elbújunk, hanem kapcsolódunk.
A szeretet ugyanis nem azt jelenti, hogy mindig éretten viselkedünk. Hanem éppen ellenkezőleg, merünk esendőek lenni. Merünk visszamenni egy pillanatra a múltba, de már úgy, hogy közben ott vagyunk a jelenben is. A kapcsolatok mélysége nem abban mérhető, mennyire működünk hibátlanul, hanem abban, hogy mennyire merünk őszintén jelen lenni – a gyermeki részeinkkel együtt. Mert szeretni, igazán, csak akkor lehet, ha időnként engedjük, hogy a gyermek is megszólaljon bennünk.
De aztán kézen fogjuk – és felnőttként válaszolunk rá. Hogyan csináljuk? Erről szól keretes írásunk.
Belső gyermek gyakorlat
Keress egy csendes, nyugodt helyet, ahol egy kis időre magadra maradhatsz. Helyezkedj el kényelmesen, hunyd le a szemed. Vegyél néhány mély lélegzetet. Figyeld, ahogy a tested ellazul.
Most képzeld el, hogy egy biztonságos, kellemes helyen vagy, ahol jól éreznéd magad. Ahogy körülnézel, észreveszed, hogy nem vagy egyedül. Megjelenik egy kisgyermek, aki lassan közeledik feléd. Ő a te belső gyermeked.
Most képzeletben lépj közelebb hozzá, és ülj le mellé. Nézz a szemébe, és mondd neki: „Itt vagyok. Fontos vagy nekem. Nem vagy egyedül.” Kérdezd meg tőle: „Mit szeretnél elmondani? Mire van most a legnagyobb szükséged?” Hallgasd őt figyelmesen. Ha úgy érzed, öleld meg képzeletben. Amikor eljön az idő a búcsúra, mondd neki, hogy köszönöd, hogy segített, és hogy vissza fogsz jönni hozzá. Nem felejted el.
Most lassan hozd vissza a figyelmed a jelen pillanatba. Mozgasd meg az ujjaidat, kezeidet, lábaidat, és amikor készen állsz, nyisd ki a szemed. A gyakorlat után írj le mindent, amit átéltél. Írd le, mit láttál, mit érzett a belső gyermeked, mit mondott neked, és te mit válaszoltál. Ezek az élmények sokat elárulhatnak arról, hogy mire van most szükséged. A gyakorlat nemcsak gyógyító, de erős, mély, kapcsolatot építő élmény is.
Még nincs hozzászólás