Hol vannak a nyilvánosság határai? Posztolok, tehát vagyok?
Tengerparti naplemente, díjátadó gála, családi ebéd, edzőtermi tükörszelfi - néhány kattintás, és már kint is van a Facebookon vagy az Instagramon. A poszt szövege rendszerint gondosan fogalmazott, a kép a legjobb profilt mutatja, esetleg szűrőkkel. Ritkábban természetes, gyakrabban kiszámított. Minden jól sikerült fénykép egy apró üzenet a világnak: itt vagyok, élek, sikeres vagyok, boldog vagyok. De vajon tényleg ennyiről van szó? És miért lett szinte kényszeres szükséglet a megosztás, a véleménynyilvánítás, a nyilvános jelenlét?
Az ember társas lény
Az embernek nem jó egyedül élni. Evolúciós szempontból a túléléshez szükségünk volt a közösségekre, a másokhoz való tartozásra. A visszajelzés, legyen az egy elismerő biccentés vagy egy ’szívecske’ megerősítése annak, hogy fontos, szép, tehetséges, sikeres vagyok, számítok, figyelnek rám. Az, hogy ki mit posztol, elárulja, hogy neki mi a legfontosabb.
A szépségéről akar visszajelzést, a saját, a gyereke vagy unokája sikeréről. Az üzleti eredményeit osztja meg, vagy azt, hogy sikerült társat találnia. Sajnos azonban a közösségi média ezt a természetes igényt ’túlpörgeti’. Könnyen elérhetővé, gyorsan megszerezhetővé, ugyanakkor mulandóvá teszi a visszajelzéseket.
A digitális tükör
Amikor egy posztot közzéteszünk, nemcsak a külvilágnak üzenünk, hanem egy kicsit magunkat is újraértelmezzük. A megosztott tartalom nem egyszerűen egy eseményről szól, hanem arról, hogyan szeretnénk látni (és láttatni) önmagunkat. Persze a nyilvánosság nemcsak tükröt tart elénk, hanem torzítja is azt, hiszen nem a valóságot osztjuk meg, hanem annak válogatott, szerkesztett, megszépített verzióját.
És ez, egy ponton túl, már nem is a többiekről szól, hanem rólunk: a saját önértékelésünkről, identitásunkról, arról, hogy elég jók vagyunk-e. No és főleg arról árulkodik, hogy mitől érezzük úgy, hogy azok vagyunk.
A lájkfüggőség pszichológiája
A dopamin, az agy jutalomközpontját stimuláló vegyület, kulcsszerepet játszik abban, miért olyan nehéz ellenállni a lájkoknak. Egy új értesítés, komment vagy megosztás apró örömöt okoz ugyanúgy, ahogy egy szelet csokoládé vagy egy kedves bók vagy dicséret is.
És mivel az algoritmusok úgy vannak kialakítva, hogy gyakran és kiszámíthatatlanul érkezzenek a visszajelzések, az agyunk jutalomrendszere egyre több ilyen élményre vágyik. Még akkor is, ha közben tudjuk, hogy ezek a visszajelzések gyakran nem jelentenek valódi odafigyelést, tetszést vagy kapcsolódást.
Valamennyien láttuk már, amint – elsősorban a fiatalok, de nem csak ők – kezükben a telefonnal görgetik a posztokat lefelé, és egyik ujjuk mindig a tetszik gombot nyomja. A függőség viszont működik – és minél több ’reakciót’ kapunk, annál inkább megerősödik az a hiedelmünk, hogy a nyilvános jelenlét egyenlő a létezéssel.
Kinek posztolunk?
Amikor egy fotót a nyaralásról, egy családi ünnepet vagy egy személyes gondolatot teszünk közzé valamelyik közösségi felületen, érdemes elgondolkodni: kinek szól ez valójában? A barátainknak? A követőinknek? Magunknak? Egy-egy poszt néha valós információátadás, de nem mindig. Sőt, többször nem az. Sokszor inkább a státuszkommunikáció eszköze: üzenjük vele, hogy sikeresek, tehetségesek, különlegesek vagyunk, jól élünk.
A probléma ott kezdődik, amikor a nyilvánosság nemcsak kiegészíti a magánéletünket, hanem felváltja azt. Amikor egy születésnap ’meg sem történik’, amíg nincs róla fotó. Amikor egy városlátogatás vagy koncert élménye nem belül hagy nyomot, hanem a feedben. Amikor egy veszekedés vagy válás már nem privát ügy, hanem közösségi tartalom.
A vélemény mint önkifejezés
A nyilvánosság határai nemcsak a képek és élmények megosztásánál kérdésesek, hanem a véleménynyilvánításnál is. A digitális tér sokak számára az egyetlen fórum, ahol hallathatják a hangjukat. Ez demokratikus lehetőség, de veszélyeket is hordoz.
Amikor a véleményből ítélkezés, a vitából karaktergyilkosság, a nézőpontból sértés lesz, a nyilvánosság veszélyes játszótérré válik. Az is gond, hogy a közösségi média a gyors reakciókra és sarkított véleményekre épül, egy hosszan kifejtett, árnyalt gondolat kevésbé ’kattintható’, mint egy szenvedélyes, szélsőséges álláspont. A nyilvánosság így torz tükröt mutat, úgy tűnik, mintha az győzne, az kapna több visszajelzést, aki kiabál.
Határok, amelyekről nem beszélünk
Egyre természetesebb – ha nem is mindenkinek, de egyre több embernek –, hogy a nyilvánosság előtt éljük az életünket. Kevesen gondolkodunk el azon, hol vannak a határok – nem csak jogi vagy etikai szempontból, hanem személyes és pszichológiai értelemben is. Hol ér véget az ’én’, és hol kezdődik a magunkat mutogató posztolás? Mi marad meg abból, amit valóban csak magunknak tartunk meg?
Az ember életének fontos része az intimitás, az a belső világ, amelynek nem kell láthatónak lennie ahhoz, hogy értékes legyen. A túlexponált élet gyakran sekélyessé válik. S bár látszólag közelebb kerülünk másokhoz, valójában egyre kevesebb őszinte, fontos dolgot tudunk meg egymásról.
Miért olyan nehéz a posztolásnak ellenállni?
A válasz tulajdonképpen egyszerű. Azért, mert emberek vagyunk. Mert vágyunk a kapcsolódásra, a visszajelzésre, a megerősítésre. Mert a közösségi média gyors és látványos lehetőség arra, hogy kapjunk egy virtuális simogatást, és hajlamosak vagyunk elfelejteni, mindez egy olyan kultúrában történik, ahol a láthatóság gyakran fontosabb, mint a mélység.
Persze a határok nem csak gátakat jelentenek, hanem szabadságot is. Eldönthetjük, mit osztunk meg, mikor és kivel, hiszen beállíthatjuk, hogy mindenki láthassa-e, vagy csak azok, akikre tartozik. Eldönthetjük, hogy mit tartunk meg magunknak, mit posztolunk a családtagjainknak, valamely csoport tagjainak. És hogy megtanuljunk értékelni valamit attól függetlenül is, hogy mások lájkolják-e vagy sem.
Egy próbát megér
Próbálj ki egy hetet úgy, hogy nem posztolsz semmit. Ne ossz meg fotót, véleményt, élményt, semmit, ami egyébként automatikus mozdulat lenne. Csak figyelj! Hiányzik a közönség? Erősebbé válik-e az élmény, vagy épp gyengébbnek tűnik? És a legfontosabb kérdés: ha valami szép, jó vagy fontos történik veled, vajon akkor is az, ha senki más nem tud róla, ha senki sem szól hozzá, senki sem lájkolja?
Mit árulsz el magadról a posztjaiddal?
A közösségi média bejegyzéseink nem csupán a látható tartalomról szólnak, hanem tükrözik identitásunkat, vágyainkat és önértékelésünket is. Nyugodtan tekinthetjük ezeket egyfajta ’önvizsgálati tesztnek’ – csak éppen képekkel, gondolatokkal és élethelyzetekkel töltve.
- A naponta megosztott gondolatok, idézetek, elmélkedések, érzelmi vagy filozófiai reflexiók mögött gyakran ott van az igény, hogy okosnak, műveltnek ismerjenek el, és hogy figyeljenek ránk. Ez lehet önértékelésünk építője, de rombolója is.
- Gyerekünk sikereinek közzététele, a büszkeség üzenete is, jó szülő vagyok, családunk sikeres. A követők visszajelzései gyakran nem is a gyereknek szólnak, hanem annak, hogy mi jól végezzük a dolgunkat.
- A kert, hobbi, vagy bármilyen egyéb alkotás posztolása leginkább arról árulkodhat, hogy kreativitásunkra vagyunk a legbüszkébbek. De ugyanakkor megbújhat mögötte a vágy is, hogy ismerjék el a tehetségemet.
A kommentelők 6 archetípusa
A közösségi média nemcsak arról szól, hogy mit posztolunk, hanem arról is, hogyan reagálunk másokra. A kommentelés ma már külön műfaj – és bizony sokat elárul rólunk. Íme a leggyakoribb karakterek, akikkel nap mint nap találkozhatunk – vagy akikben akár magunkra is ismerhetünk.
- Az okoskodó: Mindenhez van egy pontosítása, egy forrása, vagy egy „ez nem egészen így van” kezdetű észrevétele. Bár gyakran értelmes, amit mond, a hangnemével nem mindig arat sikert. Ahol más egy szívet nyomna, ő statisztikát idéz.
- A rejtőzködő: Sosem látszik aktívnak, mégis mindig képben van. Posztjai nincsenek, de szinte mindenről tud. Szereti mások bejegyzéseit továbbosztani, idézeteket megosztani, de a saját gondolatai ritkán kerülnek elő. Szeretné elmondani, hogy mit gondol, de valamitől mégis fél.
- A lájkoló: Ő az, akinek a neve mindig ott van a kis szívecske mellett. Ritkán szól hozzá bármihez, de mindent lájkol: receptet, politikai bejegyzést, esküvőt. Vele lenni olyan, mint egy folyamatos vállveregetés. Mindig kapsz egy kis figyelmet tőle, éppen ezért lájkja kevésbé értékes.
- A gyűlölködő: Számára minden poszt támadási lehetőség. Rosszindulatú, lekezelő vagy épp sértő – és nem is igazán érdekli a párbeszéd. Csak mondja a magáét, gyakran névtelenül, kamuprofil mögé bújva. Jelenléte pusztító.
- A támogató: A kommentelés nála szívügy: mindig biztat, bátorít, együttérez. Ha valaki örül, vele örül. Ha valaki csalódott, ő ott van egy virtuális öleléssel. Ritka, de annál értékesebb típus, akit szeretnek a többiek.
- Aktivista: Van egy témája, ezt nyomja minden poszt alá, akár valami küldetést. Lehet ez környezetvédelem, oltásellenesség, életmód, politika, biztosan előkerül, akár egy levesrecept alatt is. Szenvedélyes és állhatatos, néha fárasztó.
A különböző típusú kommentelők nem véletlenszerűen alakulnak ki. Szerepeink az online térben gyakran megfelelnek a valós életbeli kommunikációs mintáinknak. De az anonimitás és az azonnali reakciók kultúrája könnyen felnagyítja ezeket a szerepeket.
Dr. Pléh Csaba kognitív pszichológus szerint „A közösségi médiában való viselkedés, így a kommentelés módja is az önkifejezés egy formája. A hozzászólások gyakran olyan rejtett igények kielégítését szolgálják, mint az elfogadás, az önigazolás vagy az érzelmi visszacsatolás keresése. Egyesek a véleményformálást élik meg kontrollként, mások a humorral próbálnak kapcsolódni vagy oldani a feszültséget.”
(Forrás: MTA – Társas és kognitív folyamatok az online térben)
Még nincs hozzászólás