Segítő beszélgetések
Problémák az iskolában, a családban, szerelmi bánat, szomorúság, tanácstalanság, döntéshelyzet. Egy tinédzser élete nem mindig könnyű. Van, hogy szívesen beszélne róla valakivel, aki nem ismeri őt, valakivel, akit nem ismer. Szeretné elmondani, szeretné, ha meghallgatnák. Ha feltárcsáz egy telefonos lelkisegély-szolgálatot, megtalálja ezt a valakit. De vajon ki az a valaki? Kik azok, akik a telefonvonal másik végén ülnek? Miért vállal egy ember önkéntes telefonos lelkisegélynyújtást?
Éveken át dolgozott Ildikó önkéntesként a gyermekeknek lelkisegélyt nyújtó telefonos szolgálatnál, a Kék Vonalnál. Régóta érdekelte a pszichológia, de közelében sem volt semmilyen emberközpontú vagy segítőszakmának, és szerette volna kipróbálni saját magát.
Eleinte tartott attól, hogy milyen lesz majd segítségkérő gyerekekkel beszélgetni, de a képzésen hatékonyan felkészítették rá, hogyan lehet empatikusan és elfogadóan visszajelezni. Az önkéntesek kiválasztásánál alapelvárás, hogy képesek legyenek eleve együttérzően viszonyulni a gyerekekhez, legyenek érzékenyek rájuk, szeressék őket, de a képzés során további készségfejlesztő tréningben részesültek.
Figyelemmel hallgatni
„Sokan idealisztikus elképzelésekkel érkeztek, hogy majd minden nap megmentenek három gyereket, de ami valójában történt, az az, hogy rengeteg gyerek és kamasz telefonál legtöbbször teljesen hétköznapi dilemmákkal, jellemzően iskolai, párkapcsolati vagy családi problémákkal kapcsolatban – meséli Ildikó. – Ez a vonal lehetőséget nyújt számukra, hogy teljesen névtelenül és arctalanul, ingyen tanácsot kérjenek.
Mi persze nem adhattunk konkrét tanácsokat, nem mondhattuk meg nekik, hogy mit csináljanak, vagy mit ne, ellenben megpróbáltuk a gyerekkel együtt végiggondolni a lehetőségeket és együtt megtalálni a legjobb megoldást a problémára.
Zömmel a tizennégy–tizennyolc éves korosztály fordult hozzánk, és sokan hívtak hátrányos helyzetű környezetből. Ezek a gyermekek sokkal kevésbé tudták megfogalmazni a gondjaikat, leegyszerűsítve látják a dolgokat. Azt viszont tisztán meg lehetett érezni, milyen hálásak voltak, hogy valaki komolyan vette őket, és figyelt rájuk.”
Nehéz helyzetben
Ildikó számára az jelentette a legnagyobb kihívást, amikor úgynevezett „kopogtató hívás” érkezett. Ilyenkor a gyerek nem a problémájával jelentkezett, hanem viccelődött, esetleg nem szólt bele a telefonba, néha csúnya dolgokat mondott, vagy csak vihorászott. Igazi sikerélményként élte meg, mikor ezeket a szituációkat sikerült átfordítania komoly beszélgetésekké.
A legnehezebb mégis talán az, amikor reménytelennek tűnő helyzetben lévő gyerek telefonál. Egyszer egy kislány remegő hangon hívta, hogy apukája gyakran részeg és agresszív, ő jó tanuló, de fél, hogy nem tud majd továbbtanulni. Aztán hirtelen elhalkult, és azt suttogta, hogy fél, és nem tud beszélni. Ekkor megszakadt a vonal, és a kislány soha többé nem jelentkezett. „Ezeket a helyzeteket nem mindig egyszerű fejben a helyükre tenni, az ember sokáig gondol rá, hogy vajon mi történhetett.”
A segítőszakmában dolgozó esetében nagyon fontos, hogy az illető csak bizonyos mértékig vonódjon be, azaz ne élje bele magát minden egyes, lelkileg megterhelő történetbe. Az empatikus hozzáállás ugyan kiemelten fontos, de tudni kell „letenni” mások problémáit a munkaidő lejártakor. A mély bevonódás lelki kimerültséghez és korai kiégéshez vezethet.
Kik ők?
A szakmai vezetők pszichológusok, ám a segítő beszélgetők nem terapeuták: ők egyszerű, segíteni szándékozó emberek – valódi „hétköznapi hősök”. Ildikóék csoportja főként egyetemistákból, gyermekes anyukákból, nyugdíjasokból állt, de volt köztük orvos és cégvezető is.
Némelyek azért vállalták, mert sok szabadidő állt rendelkezésükre, és akadtak olyanok, akiknek a munkájuk, a családi kötelezettségeik miatt alig volt idejük, mégis annyi pluszt adott nekik az önkéntes munka, hogy beillesztették a heti rutinjukba.
Sokak elsődleges motivációja a gyerekközpontúság, ők tényleg szívvel-lélekkel segíteni akartak. Azok, akik nagyvállalati környezetből érkeztek, pár órára ki akartak szakadni a versengő, materiális világból.
„Nagyon támogató csoportunk volt. Azt éreztük, hogy értelme van annak, amit csinálunk. Ez volt a legfontosabb.” Ildikó úgy véli, a hasonló értékrend adta meg a közösség erejét és a munkájuk értelmét.
„Bár különböző korú, nemű, képzettségi szintű, szociális hátterű, anyagi helyzetű, politikai-ideológiai világnézetű emberekről volt szó, volt egy mögöttes közös értékrend, ami összekötött bennünket. Mindannyian azt vallottuk, hogy jót tenni jó, segíteni másokat érdek nélkül értéknek számít, és célunk, hogy a gyerekek egy jobb világban élhessenek.”
Többet kapunk, mint adunk
De miért áldoz valaki a szabadidejéből arra, hogy idegen gyerekeknek segítsen?
Jó tudni, hogy elanyagiasodott világunkban még mindig vannak olyanok, akik érdek nélkül, csupán szívből, jó szándékból, ingyen dolgoznak, azért, hogy rászoruló társaiknak segítsenek. Ildikó mégsem látja hősnek se magát, sem a többi önkéntest. A kissé „önző” altruizmusban hisz, szerinte az önkéntesség „kifizetődő”: többet kapunk, mint adunk – még ha az, amit visszakapunk, nem is fejezhető ki pénzben.
„Maga a munka nagyon érdekes, de nem csak ezért érdemes csinálni. Mikor segítesz másokon, jobb lesz a saját életminőséged, közérzeted, lelkiállapotod. Ha ráadásul mindeközben jó közegben töltöd az időt, az még többet ad.”
De ez nem minden az önkéntes munka előnyei sorában. A segítő sokféle esettel, gonddal-bajjal találkozik munkája során, így látóköre tágul, és egészen másként néz attól fogva a saját nehézségeire. Kiderül, hogy az, amit addig súlyos problémának gondolt, messze eltörpül amellett, ami a világban másokkal megtörténhet és meg is történik.
„Valóságos élethelyzeteken keresztül, »élesben« szembesülhettünk azzal, hogy a világ bonyolultabb annál, mint amit mi a saját, kényelmes életünkben tapasztalunk” – világít rá Ildikó, aki egy az önkéntes segítő munkát vállaló „anonim hétköznapi hősök” közül: egy, akik miatt jobb ez a világ.
(a szerző viselkedéselemző)
Még nincs hozzászólás