Sajtos tészta meg a hipó
Úgy tűnik, a főzés körüli bénázáson mindenkinek át kell esnie. Emlékeim, drága barátnőm, bár jó huszonöt évvel korábbról valók, mint a tieid, eléggé hasonlók.
Az első leégésem konyhafronton, mely úgy tizenhat éves koromban esett meg, szintén sajtos-tejfölös tésztával kapcsolatos. Történt ugyanis, hogy szüleimnek valamiféle halaszthatatlan elfoglaltsága okán üres volt a lakásunk egészen.
Meghívtam hát első szerelmemet egy jó kis tésztavacsorára. De mivel az első szerelmek idején és a szerelmek elején az ember úgy érzi, jobb mindent együtt csinálni, elhatároztuk, hogy együtt hozzuk létre a sajtos-tejfölös tészta vacsorát.
Tizenhét volt ő, tizenhat én, amikor egy lábosba, melynek méretét sokáig válogattuk, vizet tettünk fel főni, és dobtunk bele egy kiló makarónit.
Valahogy korábban nem jutott el a tudatunkig, hogy a víz elfő, a tészta megduzzad, kidagad az edényből, a lábos oldalán végigfolyik, a gázt eloltja, büdös lesz, kemény marad, kész katasztrófa az egész.
Némi rohangálás után, melynek során az egész konyhát összemaszatoltuk, a tészta egy jelentős hányadát a vécébe kidobtuk, a maradékot egy másik, a korábbinál nagyobb fazékba tettük, vizet öntve rá, a főzést újrakezdtük, és másodszorra sikeresen be is fejeztük.
Kedvenc füstölt sajtomból lereszelvén úgy félkilónyit (nehogy kevés legyen), a tésztával összekevertük, létrehozván egy vájdling nehéz, zsíros, kissé túlfőtt makarónit. Persze a tizedét sem tudtuk megenni.
A balul sikerült főzőkaland után jó időbe telt, míg újra próbálkoztam a konyhában. Jó sok időbe.
Már férjes asszony voltam, babával a pocakomban, amikor 46 négyzetméteres lakásunk hat négyzetméteres konyhájában úgy döntöttem, rántott húst csinálok az én fáradtan hazatérő uramnak.
Rántott húst mindenki tud csinálni, a legközönségesebb étel, minden rendes magyar család vasárnap előállítja. Azért a biztonság kedvéért felhívtam anyámat, aki a húsok dolgában nagyon a topon volt, lévén hentes és mészáros família leszármazottja.
Kaptam is pontos kioktatást, hogy milyen húst vegyek, minőségét, frissességét hogyan vizsgáljam meg, mert, mondta anyám, a jó húsétel alapja a megfelelő hús. Azt is részletesen elmagyarázta, hány tányérba mit tegyek, s a kiklopfolt húst milyen sorrendben mártogassam abba bele.
Mivel azonban én kora gyermekkoromtól igen visszataszítónak találtam a nyers húst, megfogni semmiképpen sem akartam. Márpedig e nélkül klopfolni, és panírozni eléggé lehetetlen feladat.
A villa, melyet segédeszközül választottam, hogy a húshoz még hozzáérnem se kelljen, pillanatok alatt ragacsos lett és használhatatlan. Valahogy azért sikerült a bepanírozott szeleteket az olajba juttatni, ahol azon nyomban meg is égtek.
Mint később kiderült, azért, mert zsemlemorzsa helyett grízbe paníroztam. A kutya, mely a Dani nevet viselte, boldogan elfogyasztotta a morzsájuktól megtisztított húsokat, mi pedig, fáradtan hazatérő urammal, miként oly sokszor te is, rántottát vacsoráztunk.
Volt aztán még jó néhány konyhai kalandom. Hely és érdeklődés hiányában nem részletezném. Csak azt szeretném még elmesélni, hogyan is mosogattam én ifjúkoromban.
Nem lévén mosogatógép, sem teflon, sem kedvem mosogatni, az anyámtól kapott hófehér, zománcozott lábosaimat, ha leégtek, némi maró hatású, háztartási fehérítő és fertőtlenítőszer, azaz hipó rájuk löttyintésével szabadítottam meg a szennyeződéstől.
Jó erős szer volt a hipó. Le is marta az edényeimről nem csak az odaégett ételmaradékot, de a zománcot is. Ezért aztán soha többé nem lehetett használni őket.
Hát így, drága barátnőm. Azért szép lassan megtanultam a legfontosabb dolgokat, bár konyhatündér nem lett belőlem soha. Légy azért nyugodt, még egy-két kínos kaland, aztán neked is menni fog.
Még nincs hozzászólás