Nyugi, minden oké a gyerekkel!
Csernus Imre szerint, ha eléggé sarkítunk, akkor kijelenthetjük, hogy a nőnek van kilenc hónapja anyává válni, miközben az apa egyik napról a másikra lesz az. Doktor úr, ez csöppet sem sarkítás!
Amióta egyik napról a másikra apa lettem, sokan és sokszor kérdezték már, hogy mi a legjobb az apaságban. Lassan eltelik három év, és még mindig nem találtam meg a választ. Valószínűleg nincs is ilyen. Nincs olyan, hogy valamit kiválasztunk, és rámondjuk – na, ezért megérte. Hiszen minden nap történik valami, amiért úgy érezzük: ez életünk legnagyobb pillanata.
1. 2. 3. Apa, apa, apa!
Az első évben minden reggel arra jutottam, hogy a legjobb ott lenni az ébredésénél. Amikor kinyitja a szemét, és beazonosítja az ismerős elemeket, köztük engem. Fantasztikus belegondolni, hogy az a pár hónapos memória miként dolgozott. Végignézte az ágyában található tárgyakat, nyugtázta, hogy ismét ugyanabban a fura világban ébredt, és végül meglátott engem. És mosolygott.
Mindig mosolygott, én meg majdnem sírtam, mert eszembe jutott az az első közös momentum, mikor a szülőszobában a kezembe adták, és abban a sprőd kórházi törülközőben először próbálta kinyitni a szemét. Tudom, hogy nem látott, de rám nézett. És ezt a pillanatot minden reggel újraélhettem. Ezért érdemes volt korán kelni, és elfelejteni, hogy volt az életünknek olyan időszaka, mikor délig is aludhattunk.
A második évben már a lefekvés pillanatait szerettem leginkább, amikor lámpaoltás után azt suttogta a cumija mellett: „szeretlek”. A harmadik évben a hazaérkezés momentuma lett a kedvencem, mert ilyenkor mindent eldobva szaladt felém, miközben cincogó hangján azt szirénázta: „apa, apa, apa!”
Szentimentális módon kezdem azt hinni, hogy nem lesz olyan pillanata a közös életünknek, mikor a hátam közepére se kívánnám – hacsak nem azért, hogy megmasszírozza. Pedig lesz ő még elviselhetetlen tini, tanulni nem akaró kamasz, és meg nem értett művész. És, ha jobban belegondolok, eddig is okozott már bőven olyan pillanatokat, mikor az én gatyám jobban tele volt, mint az ő pelenkája.
Mikor a gyerek illóolajat iszik
Csak hát mi, apák, valahogy engedjük, hogy ezeknek az eseményeknek az emléke belevesszen az apaság rózsaszín ködébe. Gurítunk rá egy sört a haverokkal, és abban maradunk, hogy megesik ez a legjobb háznál is. (Miközben a legrosszabb házaknál is felnőnek valahogy a gyerekek.)
Ezalatt az anyukák babakocsis bandákba verődve gyártják az elméleteket arról, miért olyan különleges az, ami az ő gyerekükkel megesett. A rémhírterjesztés gépezete olajozottan működik női vonalon. Ami a szomszéd utcában még csak hírmorzsa volt, az mifelénk már az elnöki hivatal sajtófőnöke által jóváhagyott közlemény. A bölcsőde másik felén felröppent pletyka a Katica csoportban már világméretű járvány, a tegnapi babaúszáson szóba került esetre pedig mára mindenki úgy emlékszik vissza, mintha vele esett volna meg.
Sok pszichológus egyetért abban, hogy a túlaggódás veszélyeztetheti a gyerek valóságérzékét. Én meg, persze, nem értek egyet azzal a haverommal, aki azt mondja a gyerekeinek: „amíg valami nem vérzik, ne zavarjatok!” Valahol az arany középút lenne a jó, ahol az anyák és gyerekeik közötti érzelmi kötődésbe az apák felületességgel lazított racionalitása vegyülne.
Amikor Benedek illóolajat ivott, én alig akartam felállni a fotelből, az anyja meg annyira izgult, hogy elfelejtette a mentők számát. A gyerek végül az anyja miatt kezdett aggódni, amitől meg én ijedtem meg. Végül mind a toxikológián kötöttünk ki. Esetünk jól mutatja, hogy bárhonnan is közelítjük meg az adott stresszforrást, ha együtt csináljuk végig, nagyjából ugyanarra az eredményre jutunk. Csak az nem mindegy, hogy közben min megyünk keresztül.
Boldogsághormon-jogosultság
A Psychological Science című folyóiratban megjelent 2013-as tanulmány megállapította, hogy az apák több pozitív érzelmet kapnak az élettől, mint az egyedülálló nők és férfiak. A kutatás ugyanezt nem tudta bizonyítani az anyák esetében, amit annak tulajdonítanak, hogy az anyák több stresszt engednek be a gyereknevelés hétköznapjaiba, ezért kevésbé boldogok. Na, ez fájt, ugye?
Pedig nem arról van szó, hogy bármelyik szülő könnyebb vagy nehezebb helyzetben lenne. Éppen azt kell megérteni az ilyen publikációkból, hogy itt az idő kiegyenlíteni az állást. Régóta egyenlőtlen feltételek mellett zajlott ez meccs. Az apákat lusta semmirekellőknek ábrázolták a reklámokban, az anyáknak meg tényleg nem volt segítségük az elmúlt évszázad utolsó harmada előtt.
Az egyenlő szerepvállalás, és az apaszerep helyén való kezelése oda fog vezetni, hogy a boldogsághormonokon is egyenlő arányban osztozunk majd. Az ifjú szülők sorsa ettől még küzdelmes marad, mert nem egyenlő alapokkal, neveltetéssel, hormonokkal és génekkel vágunk neki a feladatnak. Ki felkészültebben, ki kevésbé edzetten lép pályára. Még egy csapaton belül is nagy különbség lehet a „játékosok” között.
Pamela Druckerman Nem harap a spenót című könyvében ezt mondja a férjének, nem sokkal azután, hogy belekezdtek az ikreik felnevelésébe: „Szerintem mégis összeillünk. Te ideges vagy, én meg idegesítő.” Szegények, mondhatnánk – de ahol ezt a humort meg tudják élni a mindennapokban, ott nincs gond, ott a különbségekből egység kovácsolható, amelyben se a para, se a nyugi nem kerül túlsúlyba. Ez pedig nagyon fontos, mert a gyerek viselkedése csak így válik kiegyensúlyozottá, és csak így lesz bátorsága felfedezni a külvilágot.
Még nincs hozzászólás