Narcisztikusok és Teréz anyák
Mindannyian ismerünk önző és önzetlen embereket. Sőt, lehet, hogy vannak olyan időszakok az életünkben, amikor mi magunk válunk kissé énközpontúvá, vagy éppen önfeláldozóvá. De vajon meg lehet találni az arany középutat?
Az emberi kapcsolatok kölcsönösségen alapulnak. A kölcsönösség alapja lehet érzelmi szükséglet, de akár anyagi vagy egyéb érdek is. A hangsúly az adok-kapok mindkét felet kielégítő arányán van. Időről időre az arányok eltolódhatnak, elképzelhető, hogy úgy érezzük, mi már egy ideje csak adunk, és keveset kapunk, vagy legalábbis kevesebbet, mint amennyire vágynánk. De az is előfordulhat, hogy mélyen magunkba nézve rájövünk, hogy már régóta csak kapunk és kapunk, miközben nem igazán mozdítottuk a kisujjunkat sem azért, hogy a viszonosság látszatát keltsük.
Baráti arányok
Amikor az önzés és az énközpontúság elhatalmasodik valakin, az kihat a kapcsolataira is. Egy barátság akkor működik jól, ha az adok-kapok többé-kevésbé egyensúlyban van. Természetesen az 50-50 százalékos elvárást nem szabhatjuk meg mértani pontossággal. Vannak olyan barátságok, ahol a két fél beállhat akár 30-70 százalékra is, azaz egyikük jóval többször van középpontban, sűrűbben beszélnek az ő örömeiről és problémáiról. A másik fél pedig végighallgatja, osztozik az örömében-bánatában, segít, tanácsot ad.
Persze, előbb-utóbb a több figyelmet igénylő fél is érezni fogja az egyoldalúságot, így a feszültség oldására, valamint a látszólagos viszonosság érdekében feltesz majd néhány kérdést a másiknak. Ám a lelki szemetesláda fél egy idő után megtelik, és ha nem tud „üríteni”, nem lesz képes a továbbiak befogadására.
Ugyanakkor előfordul egy normálisan működő, kölcsönösségen nyugvó barátságban is, hogy az egyik fél életében nehezebb idők következnek. Válságos időszakokban teljesen természetes, hogy az amúgy stabil másik fél nyújt több segítséget, támogatást a bajba jutott barátjának. Ám fontos, hogy a krízis elmúltával a támogatást nyújtó jó barát visszakapjon abból a törődésből, és szeretetből, amit adott, mert csak így lesz képes érzelmileg visszatöltődni, hogy aztán újra adhasson.
Narcizmus – csak én számítok?
A szélsőségesen önző emberek mindent maguknak akarnak, gondolataik és érzelmeik csak és kizárólag maguk körül forognak. Ha kell, keresztülgázolnak bárkin. A narcizmus a beképzeltség, a hiúság, az önhittség és az önzés személyiségvonása. A Freudtól származó kifejezés a görög mitológiai alakra, Narcissusra utal, aki beleszeretett a saját tükörképébe.
Freud úgy gondolta, felnőttkorban egy indokolt mennyiségű narcizmus teszi lehetővé, hogy az egyén tisztában legyen a saját szükségleteivel, s ezáltal kiegyensúlyozott személyiséggé váljon a másokkal való kapcsolataiban. Bár kívülről nézve úgy tűnik, hogy a narcisztikus embernek nagy az önbizalma, épp az ellenkezője igaz: önző magatartása hátterében az alacsony önértékelés áll. Számára az embertársakkal való összehasonlítás alapján születik meg az „én” értéke. A narcisztikus emberek számára a másik csak addig fontos, amíg megkapják tőle a csodálatot, hiányzik belőlük az empátia képessége.
Csak az az ember képes szeretni és adni, aki önmagát is szereti. Az önbecsülés és a pozitív énkép mediátorként működik a narcizmus és a lelki egészség között. Az egészséges narcizmus érzelmi immunrendszerként funkcionál, amely az egyén lelki egyensúlyáért felel, az idegen behatások ártalmaival szemben. Képzeljük el, hogy bántanak minket. Ha elhisszük, hogy ezt a bánásmódot érdemeljük, beletörődünk, és a gyötrő érzelmi állapot foglyai maradunk. Míg ha egészséges narcizmussal bírunk, az igazságtalanságot nem fogjuk eltűrni, mert nem akarunk magunknak rosszat. Az ember nem akar rosszat annak, akit szeret.
Altruizmus és empátia
A másik véglet az altruizmus (önzetlen viselkedés), szélsőséges esetben a teljes önfeladás. A proszociális viselkedés (a vigasz, az együttműködés és a segítségnyújtás) és az altruizmus nem kizárólagos emberi vonás. Még az állatvilágban is léteznek olyan viselkedésformák, amelyek nem kínálnak közvetlen jutalmat a végrehajtóiknak, de előnyösek a csoport számára. Az egyedek altruista viselkedése nem egyszerűen a saját túlélésüket, hanem a génjeik (és ezáltal a fajuk) továbbörökítését célozza.
Az idegenekkel való törődés azonban emberi sajátosság. Az emberi altruizmus alapja az empátia. A klasszikus pszichológiai iskolák részben „rejtett önzésnek” tekintették az altruizmust: az emberi önzetlenséget társas megerősítéssel, előzetes elvárásokkal, illetve utólagos jutalmazással magyarázták. Freud szerint a másoknak való segítségnyújtás a belső konfliktusok elhárításának (pl. bűntudatcsökkentés) egy lehetséges módja.
A mai pszichológia az empátia szerepét hangsúlyozza az emberi altruizmus hátterében: a nagyobb empátiás érzékenység fokozott segítőkészséget eredményez. Az empatikus emberek gyakran vállalnak segítő foglalkozást, és lesznek orvosok, nővérek, szociális munkások, pszichológusok vagy pedagógusok.
Az önző ember egyedül marad
A mai nyugati világ elvárásai mentén az individuum célja, hogy még szebb, még jobb, még nagyobb, még több, még csillogóbb, még egyedibb legyen. A szociokulturális környezet, a felgyorsult világ, a látszatkapcsolatok tömegessége azt a tévhitet kelti bennünk, hogy jó úton járunk, ha egónkat a mindenség középpontjában helyezzük. Elfelejtjük, hogy a színpompás, a boldogság látszatát sugalmazó ösvény csupán illúzió. Olyan, mint egy szép álom.
De minden álom véget ér egyszer. És nem mindegy, hogy amikor felébredünk, van-e mellettünk valaki. Az önző ember hosszú távon egyedül marad, magányossá válik. Lehet, hogy pár évig a világ közepének érezheti magát, de ha nem figyel senkire a környezetében, akkor később, amikor már másokra szorulna, nem lesz ember, aki mellette legyen. Töltsük meg tehát az életünket tartalommal és valódi értékkel, dolgozzunk azon, hogy őszinte, önzetlen, mély és kölcsönös érzelmeken nyugvó, elkötelezett, tartós kapcsolataink legyenek.
(A szerző viselkedéselemző.)
Még nincs hozzászólás