Mindenki az élet értelmét keresi...
Jobban szereti a tegeződést, mondja egyből, még az előszobában. A nappalijában beszélgetünk, a könyvei, festményei és virágai között. A napokban Kossuth-nagydíjjal jutalmazták, ez az első alkalom, hogy nő kapta ezt a kitüntetést. Amikor erről kérdezem, kuncog egy kicsit: "Aki azt mondja, hogy nem örül egy ilyen díjnak, az álszent vagy ostoba." Aztán rögtön hozzáteszi: "Azért azt szögezzük le, édes szívem, nem a díjak teszik a művészt."
RIDIKÜL MAGAZIN Azt szokták mondani, hogy a díjaktól még nagyobb lesz az ember felelőssége.
Jókai Anna Én mindig nagy felelősségnek élem meg azt is, ha egyáltalán megszólalok. Hát még azt, hogy egy másik ember életébe „belemászok” a könyvemmel. És mindig fájt, ha úgy éreztem, hogy nem érti meg valaki, amit mondani akarok. A művészetet én szolgálatnak fogom fel, szerintem azért van, hogy a földet közelebb hozza az éghez. Következésképp, ha beszélek, nyilatkozom, mindig mérlegelem, hogy azzal, amit mondok, rombolok-e vagy építek.
RM Mi vezetett az írás felé?
JA Egy visszatérő dolog van a könyveimben. Mindenki azt keresi, hogy „miért élek?” Miért éppen itt élek, miért vagyok ilyen, miért vagyok szerencsétlen, miért vagyok boldog: miért? A halállal elég drasztikus módon szembesültem. Négy-öt éves kislány lehettem, amikor anyám elvitt magával egy ismerőse temetésére. Mindig mindenhová magával vitt, fura, erősen ragaszkodó viszonyban volt velem. Míg ő beszélgetett, óvatlanul besétáltam a ravatalozóba, és egy csecsemő nyitott koporsója előtt zuhant rám, hogy édes Istenem, hát egy kisbaba is meghalhat?... És azt kérdeztem magamban, hogy minek születtem én, hogyha meghalok? Ez a kérdés aztán végigkísérte az életemet, az írásaim is e körül forogtak. Mi a célja, az értelme az életnek? Mi a nyavalyának kell ezt az egész cirkuszt végigcsinálni, ha a végső megsemmisülés a vége? Hogy lehet ezzel a tudattal élni? Ezért nem is értem a materialista embereket. Sokszor azt gondolom, hogy egyes emberek életéhsége, pénz-, hatalom- vagy egyéb mohó vágya mögött is ez rejtőzhet. Menekülés a halálfélelem elől. Hogy gondolni se kelljen rá.
RM Más volt még a világ, amikor családot alapítottál, az ötvenes években. Hogyan látod, mennyit változtak azóta a párkapcsolatok?
JA Korán mentem férjhez, húszévesen. Az biztos, hogy én el sem tudtam volna képzelni a házasság nélküli együttélést, ami ma divat. Mindig is arra vágytam, hogy megtaláljam az igazit, nagy I-vel, akit az Isten nekem rendelt, és akit, ha megtalálok, minden megváltozik. 1953-at írtunk, a férjem térképésztiszt volt, az ő helyzetében lehetetlen lett volna, hogy nyilvános egyházi esküvőt tartsunk, mégis megesküdtünk egy kis kápolnában, a legnagyobb titokban. Ezt is nagyon fontosnak tartottam. Számomra a szerelem testi, lelki és szellemi vonzalmon alapul. Hozzáteszem, egy kapcsolatban ritkán van egyforma hőfokon a három tényező.
RM Miért lett vége az első házasságodnak?
JA Mai fejjel nézve nem voltam elég szeretetteljes az első férjemhez. Én akartam elválni, két gyerekkel a hónom alatt. Rájöttem ugyanis az évek folyamán, hogy ez mégsem „az”. Kompromisszumra pedig alkalmatlan vagyok, különösen a férfi–nő kapcsolatok terén.
RM Pedig az előbb mondtad, hogy a három tényező ritkán van jelen egyforma intenzitással a kapcsolatokban. Tehát bizonyos mértékig mégis meg kell alkudni?
JA Igen, csak nagyon fiatalon az ember ezt még nem tudja. Akkor még azt hisszük, hogy minden tökéletesen együtt lehet.
RM És később be kell látnunk, hogy nem így van?
JA Inkább úgy mondanám, hogy az ember idővel eldönti, hogy neki mi a legfontosabb egy párkapcsolatban, és nem hajszolja a tökéletességet.
RM Háromszor mentél férjhez…
JA Mindhárom férjemnek hálás vagyok valamiért, sokat tanultam tőlük az adott életszakaszomban. Mindennek oka van: nekem meg kellett találnom az írást. Amíg ez nem történt meg, volt bennem egy örökös nyugtalanság. Harminchat éves voltam, amikor az első könyvem megjelent, addig folyton kerestem, hogyan tudnék kitörni. Éreztem, hogy nekem ez az élet nem elég, hogy valami nagyon hiányzik.
RM Mikor múlt el ez az érzés?
JA 1966-ban, amikor megjelent az első novellám, a Családi kör. Akkor éreztem először azt, hogy valamit megfogtam. Akkor már tudtam, hogy mit kerestem: azt, hogy amit erről a nagyon nehéz, sokszor kibírhatatlan életről megtapasztaltam, hogyan tudnám továbbadni a világnak.
RM Az írás általában egész embert követelő hivatás. Hogy fért meg az anyasággal?
JA Amikor a gyerekek nagyon kicsik voltak, még nem írtam. De furcsamód akkor éltem a legkevésbé anyai életet. A tudat, hogy valami munkál bennem, de nem tudom még kifejezni, mindenre rányomta a bélyegét. Ez nem azt jelenti, hogy elhanyagoltam a gyerekeimet: szerettem őket, és gondoskodtam róluk. De állandóan forrongott bennem valami. 1957. augusztus 25-én szültem a második gyerekemet. Akkor már könyvelőként dolgoztam, de mellette egyetemre is jártam. Szeptember elsején kellett szigorlatoznom ókori történelemből. Emlékszem, a szülés másnapján feküdtem az ágyban a hatalmas ókortörténeti könyvvel a kezemben, és a vizsgáló orvos döbbenten kérdezte, hogy mit csinálok. „Semmit, készülök a vizsgámra” – feleltem. És fel is készültem, jelesre. Aztán attól kezdve, hogy megtaláltam az írást, és a helyemre kerültem, nyugodtabb lettem, a gyerekeim is többet kaptak. Nagy kegyelemnek tartom, hogy vannak gyermekeim, unokáim.
RM Nemrég ünnepelted a nyolcvanadik születésnapodat. Készít ilyenkor számvetést az ember?
JA A nyolcvanadik születésnapomon rengeteg szeretetet és ünneplést kaptam. Mögöttem áll huszonkét könyv. A gyermekeim boldog házasságban élnek, mindkettő az elsőben. Jó viszonyban vagyok velük, ahogy az unokáimmal is. Visszatekintve azt mondhatom, hogy én megcsináltam az életemet, vagyis megtettem mindazt, amiért megszülettem. Ha holnap meghalnék, akkor sem érezném úgy, hogy valami hátravan. Harminc évig éltem egy nagyon odaadó, gondoskodó társ oldalán, akit nemrég elveszítettem. A férjem hozzátartozott a létemhez, nagyon hiányzik. De erre is úgy tekintek, mint egy életfeladatra: most megértem arra, hogy tökéletesen egyedül álljak meg a világban. Szeretném végigcsinálni az utolsó fázist úgy, hogy az méltó legyen az eddigi életemhez. Ez nagy feladat. Én már nem várok semmit az életemtől, de amíg tudok közvetíteni, és akár csak egy kicsit is segíteni másoknak, addig van értelme.
RM Egyszer ezt nyilatkoztad: „A saját bátor és erős énünket kell megtalálni, aki teremtője a sorsának, nem áldozata a körülményeinek.” Szerinted ez hogyan lehetséges?
JA Ugyanoda tudok visszakanyarodni, ahonnan elindultunk, vagyis az élet értelméhez. Ha nem hiszem, hogy az életem egy nagy teremtési terv része, akkor nehezen tudok kezdeni magammal bármit is. Ha nem is értem teljesen, de bele tudok simulni, bizalommal tudok lenni az iránt, hogy mindannak, ami velem történik, értelme van – még a szenvedésnek is –, akkor megtalálom magamban azt a súlypontot, ami körül az életemet rendezni tudom. A legtöbb ember nem találja ezt a pontot. Talán azért, mert rossz helyen vagy téveszmékben keresik az Istent. Nem egy fehér szakállú öregúr, aki a meghasadozó ég kárpitján kihajolva villámokat szór az emberiségre. Sokkal inkább az Univerzum éltető, lüktető szelleme. Óriási különbség.
(Még egy rövid keretes jön hozzá.)
Még nincs hozzászólás