Követem a vágyaimat
Amerikában született, tizenhat éves koráig ott nevelkedett, majd családjával Budapestre költözött, és a Szerelem utolsó vérig című film betétdala szinte azonnal ismertté tette. Aztán külföldre utazott, és ott próbált szerencsét: mostanában többet van Magyarországon, de terveiben nem korlátozzák az országhatárok.
A sors többször dobálta fel-le, de szerinte mindenki számára adott egy út, amit be kell járnia. A harmincegy éves Király Linda útja mostanában a tudatos önismeretről, és a belső béke megtalálásáról szól: erről is beszélgetünk, miközben limonádét iszunk, szigorúan cukor nélkül.
RIDIKÜL MAGAZIN Mennyire fontos ebben az időszakban a befelé figyelés?
KIRÁLY LINDA Nagyon. Régebben sokkal kevésbé figyeltem oda magamra, most viszont muszáj. Nemcsak a karrierem, hanem az egészségem miatt is. Nem titok, lassan két éve küzdök egy pajzsmirigy-rendellenességgel. Amikor az ember szembenéz egy ilyen betegséggel, kénytelen végiggondolni, mi miért történik. Sokáig túlságosan meg akartam felelni másoknak. Ösztönösen kezdtem el énekelni, nagyon hamar. Sosem arra vágytam, hogy óriási híresség legyek. Egyszerűen szerettem volna adni az embereknek, és egyedül a színpadon éreztem teljesnek magam. Ehhez kell visszatérnem, ehhez a teljességhez.
RM New Yorkban születtél és nőttél fel, alig tizenhat évesen költöztél Magyarországra. Majd húszévesen előbb Londonba, aztán vissza, Amerikába, teljesen egyedül. Sosem tűnt félelmetesnek, ilyen fiatalon nekivágni a nagyvilágnak?
KL Soha. A kalandvágy mindig erősebb volt bennem. És nem az ismeretlenbe mentem, hiszen addigi életem nagy részét kint töltöttem. Persze, amikor keményebb időszakok jöttek, és egyedül voltam, hiányzott a családom. Mindig hiányoznak, ha nincsenek velem. De sosem akartam otthon ülni, hogy majd nyolcvanévesen arra gondoljak, mi lett volna, ha... Inkább követem a vágyaimat. Ha nem sikerül, akkor is elmondhatom, hogy legalább megpróbáltam.
RM Kívülről összetartó családnak tűntök, viszont némileg ellentmondásos kép alakult ki rólatok a magyar közbeszédben.
KL Nagyon összetartó család vagyunk. Pontosan úgy, mint a családok legtöbbje. Teljesen hamis kép él rólunk a médiában, fogalmam sincs, miért. A személyes találkozások során mindenki szóvá is teszi, milyen közvetlenek és normálisak vagyunk. Nem tudom, mit gondolnak az emberek, vagy hogy miért gondolhatnak mást, de mi mindig így viselkedünk. Ilyenek vagyunk. A szüleim ugyanúgy kezdték, mint bárki más. Száz dollárral a zsebükben mentek ki, eredetileg nászútra, a nyolcvanas évek elején. Jól emlékszem azokra az időkre, amikor Bronxban laktunk, öten egy egyszobás lakásban. Egy hatalmas matrac, meg egy dobfelszerelés volt az összes berendezésünk. Aztán édesanyám rákbeteg lett, majd a hosszas, nehéz kezelések után úgy döntöttek, Magyarországra költözünk, mert ő hazavágyott. Szerencsére itthon egyre jobban lett, és csodával határos módon felépült, úgyhogy úgy határoztunk, maradunk. Visszatérve a médiához, rólam is él egy olyan kép, hogy én vagyok „apuci kislánya”, akinek mindent a szülei intéznek. Pedig kamaszként először éppen az apámnak kellett bebizonyítanom, hogy komolyan gondolom az éneklést. Sosem voltunk elkényeztetve, tizenéves korunktól kezdve suli után mindhárman dolgoztunk. A szüleink semmit sem kínáltak tálcán, de mindig mellettünk álltak, és ez így van a mai napig.
RM Édesapátok a menedzseretek, anyukátok stylistként segít: sosem volt terhes ez a nagyfokú szülői jelenlét?
KL Dehogynem. Folyamatosan veszekszünk, de nem baj, szerintem úgy egészséges, ha egyből kijön a feszültség. Egyébként meg imádjuk egymást. És nekem fontos, hogy apu a menedzserünk is. Lehet, hogy ez itthon furcsa, külföldön viszont gyakori. Nehéz megbízni egy idegenben. Én ezt a magam kárán tanultam meg: amikor külföldre költöztem, apukám elengedte a kezem, én pedig leszerződtem egy londoni menedzsment-céghez, ahol csúnyán becsaptak.
RM Hosszabb kihagyás után nemrég egy amerikai koncerted volt, ezúttal az öcséddel, Viktorral közösen.
KL Remek koncertünk volt New Yorkban, a közönség pozitívan fogadott minket. Ott például senkit sem érdekelt a súlyom, csak a hangommal foglalkoztak. Ez nekem azért is nagy dolog, mert amikor Amerikában korábban aláírtam egy szerződést egy hatalmas lemezkiadó céggel, 55 kilós voltam, kiálltak a csontjaim, mégis folyton azt hajtogatták, hogy még fogynom kell. Ráadásul gyerekkorom óta jojózom a súlyommal. A hízás volt mindig a védekezés, a védőburok.
RM Mi ellen védekeztél?
KL Sok minden ellen. Egyáltalán nem volt könnyű gyerekkorom.
RM Pedig azt mondtad, hogy összetartó családban nőttél fel, a szüleid mindig melletted álltak...
KL Ez igaz, de a közösségben, a többi gyerekhez viszonyítva kilógtam a sorból, nem találtam a közegemet. Mindig lázadó voltam, akinek ami a szívén, az a száján. Duci voltam, gótikus cuccokban jártam, fekete rúzzsal. Tudod, az amerikai filmekben mindig van egy gyerek, aki furcsa, és piszkálják a többiek. Na, én az a gyerek voltam (nevet).
RM Az itthoni közönség viszont egy karcsú Király Lindát ismert meg a kétezres évek elején.
KL Miután ideköltöztünk, még duci kiskamasz voltam. Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik első fellépésemen egy modell rám nézett, és őszinte szánalommal a hangjában azt mondta: „olyan kár érted, igazán szép arcod lenne”. Amikor csúfoltak az iskolában, azt még tudtam valahogy kezelni, visszatámadtam, verekedtem, ha kellett. De ez a sajnálat borzalmas volt. Másnap elmentem egy akupunktúrás kezelésre, és alig három hónap alatt 52 kilósra fogytam. Ezt követően szinte egyből elindult az itthoni karrierem, a Szerelem utolsó vérig című dallal.
RM Milyen volt tizenhat évesen Magyarországra költözni?
KL Álomszerű kép élt bennem az országról. A szüleim rengeteget meséltek a kultúráról, zenéről, építészetről, de nem készítettek fel mindenre (nevet). A fiúknak picit könnyebb volt, ők angol nyelvű gimnáziumba mentek, én viszont egyből a Konzervatóriumba felvételiztem, ahova fel is vettek. Szinte mindennap megkaptam, hogy „ez itt nem Amerika”, miközben egy rossz szót se szóltam, csak próbáltam beilleszkedni. Nem volt egyszerű úgy járni például történelemórára, hogy azt se tudtam, mi van előttem, mert még nem tudtam rendesen írni és olvasni magyarul. Amerikában mindenki büszke a gyökereire, én is büszke voltam a magyarságomra, és úgy gondoltam, milyen szép és könnyű lesz majd, ha hazajövünk. Hát szépnek szép volt, de könnyűnek nem mondanám.
RM Gyakran mondják az ismert és sikeres emberekre, hogy „könnyű nekik”, viszont az talán kívülről is látszik, hogy a te életutad a küzdelmesebb fajtába tartozik.
KL Annak ellenére, hogy több mélypontot át kellett élnem, büszke vagyok rá, hogy egyedülálló dolgokat értem el a magyar popszakmában, az amerikai lemezszerződésektől kezdve a Grammy-jelölésekig. Az utóbbi időben gondolkodtam a komolyzenei váltáson is, mert nagyon szeretem a klasszikus zenét. Imádtam például Az operaház fantomjában szerepelni, ami ugyan nem opera-műfaj, de klasszikus hangtechnikát igényel. Meglátjuk, hogy alakul. Hiszek abban, hogy van egy meghatározott küldetésünk, de ezerféle módon tudjuk beteljesíteni.
RM Ha már a mélypontokat említetted, a legnagyobb internetes videomegosztó portálon még mindig a Himnusz az első szó, amit kidob a kereső a neved után, és alig van interjú vagy beszélgetés, ahol ez az incidens nem merül fel, hiába telt el tizenkét év. Arról is többször beszéltél, hogyan változott a viszonyulásod ehhez az ügyhöz. Hogy először szégyent éreztél, később haragot…
KL Igen, volt egy időszak, amikor nagyon dühített, hogy miért nem hagynak már békén. Én senkit se akartam megbántani, egyszerűen lefagytam, miért nem tudnak már megbocsátani, és túllépni rajta. Végtelenül frusztráló volt, hogy miközben én adni akarok, az energiáimat elszívja ez a negativizmus. Később kint voltam, a külföldi karrieremen dolgoztam, nem foglalkoztam ezzel. De a dolog a mai napig kísért. Átéltem itthon és külföldön is, hogy elindul velem a szekér, aztán történik valami, ami hirtelen leránt a földre. És olyankor mindent újra kell kezdenem. Próbálom megérteni, hogy mit kell ebből megtanulnom. Azt hiszem, a betegségem is azért alakulhatott ki, mert mindezeket a traumákat magamba fojtottam. Most azon vagyok, hogy mindent szépen megfejtsek és feloldjak, magamban és magam körül.
RM Azt tudni lehet rólad, hogy évek óta stabil párkapcsolatban élsz.
KL Zsombor nemrég fejezte be a Műszaki Egyetemet, egyébként képregényrajzoló. Az öcsém jó barátjaként ismertem meg, több mint tíz évvel ezelőtt. Öt éve vagyunk együtt, ő a biztos pont az életemben. Nagylelkű, jószívű, keményen dolgozó… igazi férfi. És mindenhogy szeret, akárhány kiló vagyok is éppen.
RM Voltak a kapcsolatotokban hullámvölgyek?
KL Nem jellemző. Amikor megismerkedtünk, épp egy nyolcéves kapcsolatból szálltam ki, és minden értelemben embert próbáló időszak állt mögöttem. Amerikában voltam leszerződve egy óriási lemezkiadóval, amikor kiderült, hogy becsapott a már említett londoni menedzsment-cég, egy ígéretesen induló amerikai rádióturnét kettétörve. Hónapokon át ügyvédekkel küzdöttem az igazamért, miközben egy útszéli motelben laktam Nashville-ben. Szóval hazajöttem erőt gyűjteni, és egy újabb párkapcsolat volt az utolsó dolog, amire vágytam. Az öcsém noszogatott, hogy ne gubózzak be, menjek végre emberek közé. Többször elküldött bulizni Zsombival, minden hátsó szándék nélkül. Szóval nem terveztük, mégis összejöttünk, és mióta együtt vagyunk, kettőnk között minden egyértelmű.
Még nincs hozzászólás