Hiányzik Szotyi, a kisöcsém
Szotyi, a kisöcsém pechesnek született. Már világra érkezése sem volt túl szerencsés. Anyánk három nap vajúdás után hét hónapra szülte 90 dekával.
Persze inkubátorba tették, és mire onnan hazaadták, anyánknak elapadt a teje. De amilyen kicsi és gyenge volt az én öcsém, olyan okos máskülönben. Termetre mindig elmaradt kortársaitól, eszére azonban büszke volt az egész család.
Kellettek is az észbeli képességek nálunk a megélhetéshez, lévén anyánk gyenge és betegeskedő, apánk meg börtönviselt, s a bűnbe örökké visszaeső. Szotyi már nyolcesztendős korában zöldséget árult a Nyugati téren. A zöldséget a nagybani piacon hajnalban, öt és fél hat között lehetett a legjobb áron beszerezni, amikor a kereskedők már megrakták teherautóikat, a termelők szeme pedig le-lecsukódott az álmosságtól.
Ilyenkor Szotyival, a kisöcsémmel akcióba kezdtünk. Míg én az árut fitymálva alkudtam, Szotyi pókemberes iskolatáskájába pakolta a szezonális árut. Nem sokat, éppen csak annyit, amennyire a család mindennapi betevőjéhez szükségünk volt. A hajnali munka persze nem tett jót az előmenetelének. Igaz, Szotyi mindig éppen csak a kettes érdemjegy megszerzéséhez elegendő munkát fektette az iskolai feladatokba. Olvasni lassan, számolni azonban igen gyorsan megtanult.
Az utcában, ahol cseperedtünk, minket mindenki szeretett. Mert jószívű, udvarias gyerekek voltunk. Az aluljáróban üzemelő péktől zárás után mindig megkaptuk a maradék kenyeret. Müller úr, a házunk harmadik emeletén lakó idős ügyvéd mindig ránk bízta elhízott tacskójának sétáltatását. Így aztán már kora ifjúságunk idején is elég jól kerestünk. Tisztes munkával.
Csak különleges alkalmakkor, ha valamely apróságot, csokoládét, kis értékű karórát, azt is kizárólag saját használatra megkívántunk, akkor loptunk. De akkor is csak Budán, Pesten soha. Nem is lett volna semmi baj. Szotyi, a kisöcsém remekül kiismerte magát a pitiáner zsebesek és a piac környékén élő, lecsúszott egzisztenciák világában. Sötétedésre mindennap hazajött.
Bár a harmadik és negyedik osztályt csak a második nekifutásra sikerült elvégeznie, az iskolában is szerették. Osztályfőnöke tudta, hogy bár megtehetné, Szotyit nem szabad állami gondozásba vetetnie, mert egy intézetben biztosan elkallódna, míg otthon, legalábbis, amíg az anyánk él, a komolyabb disznóságoktól a szeretet visszatartja.
Sajnos azonban anyánk az évek során egyre csak fogyott. Végül harminckilenc éves korában, tizenegy évvel azután, hogy Szotyit a világra hozta, elköltözött egy, hite szerinti, boldogabb világba.
Én akkor már Vilmát, egy magamnál tizenkilenc évvel idősebb hölgyet boldogítottam, és elköltöztem otthonról. Nem volt kedvem, sem időm az öcsémmel törődni. Én is hibás vagyok, amiért Szotyi anyánk korai halála után átsodródott az alvilágba.
Az aluljáró egyik bandája szerezte meg besurranásos tolvajlások lebonyolítására, lévén ügyes, kis termetű és kora miatt nem büntethető. Szotyi, a kisöcsém először akkor került a rendőrség látókörébe, amikor egy vita során az egyik csavargó úgy földhöz vágta, hogy a karja kettétörött. Az ügyeletes baleseti sebészet bejelentést tett a rendőrségen. Mivel azonban Szotyi akkor még csak tizenkét éves volt, és kihallgatása során nagyanyánk, aki anyánk halála után magához vette, két karját az ég fele emelve megesküdött arra, hogy vigyáz rá, hát elengedték.
Szotyi pedig lassan megtanulta, hogyan maradjon életben a fővárosban. A nagymamához egyre ritkábban tért haza. Úgy gondolta, ideje saját lábára állni és önmagát eltartani. Egy darabig egy szovjet laktanyából átalakított börtönmisszió lerobbant épületében lakott, ahol az egyik börtönből kiszabadult férfival szorosabb barátságba került. Nevezett Pityutól aztán megkapta a megfelelő kiképzést.
A bankkártyalopásokra szakosodott férfi a fiút beavatta a PIN-kódok leolvasásának tudományába. Barátságuk azonban kurtára sikerült, mivel a férfi a kialkudott tízszázalékos haszonrészt sem akarta Szotyinak kifizetni. Az én kisöcsém ekkor áttért a kínai pólókba való hamisított márkajelzések viszonteladására, majd rövid ideig a Lehel téri piacon üzemelő és zárjegy nélküli cigarettát áruló egyik üzlet tulajdonosa számára segített árut és vevőt szerezni.
Amikor utoljára találkoztam vele, tizenöt éves volt. Azt mondta, padlón van, mert a nő, akivel fél évig együtt élt, csúnyán lenyúlta. De túl van a nehezén. Egy bombabiztos üzleten töri a fejét. Csak egy kis tőke kellene hozzá, de ő tizenöt évesen nem tud kölcsönt szerezni, és hogy én nem akarok-e beszállni. Százezer elég lenne, de ha nem, hát legalább egy ezrest adjak. Persze csak kölcsön, hónap végén tutira visszakapom.
Azóta nem láttam. Próbáltam megtalálni. Valaki azt mondta, a Rákóczi úton, az autók között kéreget. Napokig járkáltam a környéken, hiába. Meglehetősen demens nagymamánk szerint lecsukták, és meg is érdemelte. Apánk, amikor a börtönből szabadult, a nevére sem emlékezett. Most, hogy szakítottam Vilmával, szeretném megtalálni.
Hiányzik.
Ha tudtok róla valamit, kérlek, segítsetek.
Még nincs hozzászólás