Dióhéjban

2017. december 8. | Írta: Dióssy Klári

Fura ez a hónap, hol van még a vége, és ezzel együtt az egész év vége, én mégis, már most számot vetettem egy s mással. Pittyent a telefonom, és a levél, amit kaptam, érettségi találkozóra hívott. Hirtelen eltűnt az idő, és visszautaztam a gondolataimmal réges-régre.

Gondoltam, örülni fognak otthon, hisz mégiscsak kamatoztatni fogom a kínkeserves zongoraórákat, és bátornak tartanak majd, hogy én, aki a tornasorban utolsó voltam, és otthon is a kisebbik, elindul szerencsét próbálni.

Emlékszem a pillanatra. Emlékszem, ahogy anyukám sápadtan, a rombuszmintás ruhájában hirtelen leül a fotelba, és csak annyit mond: de kislányom, akkor kollégistának kell lenni.

Nyeltem egy nagyot, de eszembe sem jutott megfutamodni. Valahol belül már akkor megéreztem, hogy kinyílik majd a világ, hogy ott nem a mindenki által ismert szülők gyereke leszek, hanem ÉN.

Megjegyzem, a barátnős tervvel egyedül maradtam, mert ő végül óvó néninek tanult, de annál én dacosabb és vagányabb voltam, mintsem hogy megfutamodjak.

Becsukom a szemem. A markomban érzem a 16 forintos kemény kis vonatjegyet, látom, ahogy a szüleimtől elköszönök vasárnaponként jóval az állomás épülete előtt, ugyanis ciki lett volna, ha odáig kísérnek. Érzem a gombócot a gyomromban, amikor megtudom, 16-an leszünk majd egy szobában a koleszban.

Felidézem, amikor hajnalban a hideg tanulószoba pislákoló kályhája mellett tanuljuk a biológiát és a többi tárgyat. 

Mégis, mindent megért az a négy év. Például kaptam egy örökké velem maradó zenei tudást. Mekkora kaland volt Európa több városában énekelni. Amikor ott állsz a franciaországi Senlis-ban, és Cziffra Györgyre gondolva elénekled a katedrálisban Kodály Esti dalát.

Ma is megmelengeti a szívemet. Vagy amikor a kórussal Finnországba utaztunk Moszkván keresztül. De jó lenne újra. Sokat kaptam a négy év alatt, de leginkább, hogy önálló lettem és nyitott a világra…

Sétálok Szolnok főutcáján, és szorongok, vajon megismerek-e mindenkit, huszon-egynéhány év után először látom őket. Nekik könnyű, mindennap látnak a tévében, de én?

És egyszer csak meglátok egy húsz év körüli lányt, és nem tudom, hol vagyok. Másodpercek kellenek, hogy megértsem, ő nem Eszti, az egyik osztálytársam, hanem a lánya, aki egy az egyben a tizennyolc éves kori édesanyja. A szorongás is elmúlt, csukott szemmel, a hangjáról is felismertem volna mindenkit.

Csak azt sajnálom, hogy Repka tanár urat nem láthattam. Ő volt az, aki magyartanárként fáradhatatlanul hitt bennem, és addig gyakoroltatta velem a Péchy Blanka-írásjeleket, míg Kazinczy-érmet kaptam, és bejárhattam Szolnokon a Magyar Rádióhoz tanulni.

Érzelmi utazás volt ez a hétvége.

Sétálok másnap az állomás felé, és még egyszer hátranézek, az akkori nevén Gépipari felé, és ott látom az ablakban azt a klassz srácot, akiért akkoriban rajongtam…

Köszönöm szüleim, hogy elengedtetek, de rég is volt…

Címkék: emlékek, jegyzet, dióssy klári, dióhéjban, érettségi találkozó