Demeter Nóra hidakkal díszes városa
Kevesen tudják, hogy a Művészetek Palotáját tervező építészpáros egyik tagja az Egyesült Államokban született, és ott is diplomázott. Demeter Nórát a rendszerváltás sorsfordító, izgalmakkal és boldog optimizmussal teli évei hozták Magyarországra, s a sokszínű kulturális európai lét lehetőségei tartották itt. Kedvence e hidakkal díszes város, Budapest lett, saját, kulturák közötti hídszerepének jelképe.
„A szüleim 1956-ban mentek ki Amerikába, én már a Csendes-óceán és San Francisco mellett, Berkeley-ben születtem. Baráti körünk jelentős része magyar volt, és tulajdonképpen beleszülettem egy olyan befogadó, haladó szellemű értelmiségi közegbe, amely igen érzékenyen és érdeklődve figyelte a világ, és ezen belül is persze Magyarország sorsának alakulását.
Anyám nem ragaszkodott otthon a magyar beszédhez, de ahhoz igen, hogy ne keverjük a két nyelvet, tehát ha magyarul kezdtünk egy mondatot, akkor magyarul is kellett befejeznünk. Mivel apai nagyanyám Budapesten maradt, elég gyakran jártunk hozzá. Gyermekkoromtól egy bizonyos közvetítői szerepbe kerültem: itt az amerikai, ott a magyar életről meséltem a barátaimnak.
Sokáig gitároztam, majd az építészet felé fordult az érdeklődésem. Először Berkeley-be jártam, majd egy Fulbright-ösztöndíjjal – amelyet Lechner Ödön szecessziós építészetének tanulmányozására kaptam – immár egy teljes évre jöttem Magyarországra. 1989–1990 közt voltam Budapesten, s ez a periódus, mint később kiderült, történelmi időszaknak bizonyult.
Leomlott a berlini fal, létrejött a harmadik Magyar Köztársaság. Érzelmileg lekötött ez a hangulat, az az optimizmus, vágy és elszántság a jövő iránt, amely a világ megváltoztatására irányult. Huszonöt éves voltam, és lelkes. Különböző eseményekre jártam, közreműködőnek éreztem magam. Ezek a benyomások, ez a szellemi nyitás motivált arra, hogy vissza akarjak jönni.
Mikor lejárt az ösztöndíjam, hazamentem, hogy a Yale Egyetemen megszerezzem a mesterdiplomámat, majd 1993-ban egy újabb ösztöndíjnak köszönhetően még egy évre visszatértem Magyarországra, ahová közben édesanyám is átköltözött. Ekkor még nem sejtettem, hogy az egy évből huszonhárom lesz…
Egy angol–magyar építészirodában kezdtem dolgozni, s néhány hét után már a régről ismerős hídszerepben találtam magam. Hoztam magammal az angolszász hátteret, azt a rendszerekre épülő, strukturált, a magyarokra annyira nem jellemző gondolkodásmódot, amely szerint „A”-ból megyünk „B”-be, „B”-ből pedig „C”-be, és így tovább.
Vonzódtam a magyar kultúrához, nem utolsósorban pedig beszéltem a nyelvet. Így aztán megértettem, közvetítettem, integráltam mindkét fél igényeit. Hat évig dolgoztam itt, mikor egy baráti társaságban megismerkedtem egy szőke, göndör hajú, csillogó kék szemű, energikus fiatalemberrel, akit úgy érdekelt a zene és a művészet, mint engem, és szintén építészként dolgozott. Ő volt Zoboki Gábor.
Az első hosszúra nyúló esti beszélgetés után egyből mély baráti kapcsolat alakult ki közöttünk, amely 1998-ra szakmai „házasságban” teljesedett ki: megalapítottuk a Zoboki–Demeter és Társai Építészirodát.
Két alapvetően eltérő dinamikájú, erős karakterű építész fúziója volt ez, és óriási lehetőség nyílt számunkra, amikor megkaptuk a Művészetek Palotájának tervezését. Zoboki Gábor gyakran említi, hogy azért kellett megterveznünk a MÜPÁ-t, hogy legyen neki egy „saját” koncertterme. Én ugyanezt tudom elmondani a Ludwig Múzeumról.
Ráadásul ez a mindkettőnk számára kedves és meghatározó projekt nemcsak egy jelentős végcél volt, de további építészeti megbízások forrása is, mivel 2008-ban egy kínai delegáció a Művészetek Palotájában tett látogatása után felkérte Gábort, hogy utazzon a 13,5 milliós lakosságú, Kína pénzügyi motorjának is nevezett Sencsen városába, és egy szakmai konzultáció keretében mondjon véleményt a leendő koncerttermük és múzeumuk építészeti terveiről.
A konzultáció eredményeként irodánk kapta a megbízást egy, a tervezettnél sokkal nagyobb multifunkcionális kulturális központ megvalósítására. Különös, izgalmas munka volt ez, amely kínai környezetben zajlott, de részben európai és amerikai kulturális háttérrel. A hídszerepem itt talán fontosabb volt, mint valaha.
A hatalmas projektek során Gábor olyan építésszé vált, aki egy város – elsősorban Budapest – tervezői és építészeti összefüggéseit térképezi fel, miközben én az építészeti megformáláson túl egyre inkább a belsőépítészetet, illetve a berendezés megtervezését is magába foglaló feladatokat kerestem. Így önállósultam, és társintézményként létrehoztam a Demeter Design Stúdiót. Gáborral a szakmai és emberi dialógusunk a mai napig a legnagyobb tiszteleten alapul, és persze sok közös munkánk is van.
Az idén az a megtiszteltetés ért, hogy az Amerikai Építész Szövetség (American Institute of Architects) európai szekciójának elnöki tisztségét tölthetem be egy éven át. Az említett szövetség tavaly kidolgozott egy „I look up" nevű programot, amely arra biztatja az embereket, hogy emeljék fel a tekintetüket, nézzenek körül, lássák meg, milyen épületekben élnek, és vegyék észre, hogy milyen fontos az építészet.
E funkcióm betöltése közben is egyfajta hídszerep jut nekem, igyekszem aktívabb párbeszédet generálni az emberek és az építészek közt, hiszen mi nem csupán felügyeljük a téglák, a vasbeton, az üvegfalak felhúzását, hanem hosszú évekre meghatározó életteret teremtünk mindannyiunk számára.
A világ egyik legszebb városában születtem, a víz mellett, a San Francisco-öböl mentén. A hegyek és a gyönyörű táj volt számomra a mérvadó. A város nyitottsága, az emberek befogadó szellemisége alapozta meg gondolkodásomat.
Budapesten ismét a világ egyik legszebb városa lakójának tekintem magam. Az említett nyitottságot hozva, keresem a lehetőségeket, hogy a város újjászületésében meghatározó szereplőként segíthessek. Szeretem ezt a várost, még a kopottságát is..."
Még nincs hozzászólás