A Ridikül Magazin megrendeléséhez kattintson erre a sávra!

Ridikül Magazin logo

Apalánya mesék

Humoros, olykor abszurd képekkel nevettető mesevilágának eddig öt gyermeke volt a legfőbb ihletadója. Most viszont fordult a kocka: LACKFI JÁNOS legújabb kötetét tizenkilenc éves lánya, LACKFI MARGIT - aki egyébként orvosnak készül - illusztrálta és inspirálta.

Fotó: Raffay Zsófia

„A lányom az egyik legjobb barátom”
Sokszor írt már a gyerekeiről, a gyerekeihez. Pályatársai néha irigykednek is kiapadhatatlan ihletforrására.

- Ennyire egybefolyik az író–költő-, és a családapa-szerep?

- Itthon is gyötröm, facsarom a szavakat, végkimerülésig. Meg is kapom, hogy „Jaaaj, apavicc!" Kicsi korukban ez könnyebben ment, volt nagy, közös mesélés, bohóckodás, táncikálás. Sok hőstettükből lett irodalom...

Most viszont a Szakimesékkel alkotótársakká váltak a legidősebb lányával, Margittal. Miért vele?

- Régi ötletem volt a gyerekek által körbeámult mesteremberekről, kukásról, konyhás néniről, szobafestőről, fagylaltos kisasszonyról írni picit őrült meséket. Telis-tele köznapisággal, és légből kapott vagányságokkal. Ez remek robbanókeverék. Nyáron is eszembe jutott ez a régi terv, és mivel otthon, a lépcső falát Margit rajzai borítják, bevillant, hogy az ő döbbenetes világa milyen jól hatna ezzel együtt... Aztán ő is ráállt, bedurrant a motor, indult a munka!

Milyen Lackfi Margit „döbbenetes világa”?

- Margit szikrázóan és nagyon kíméletlenül asszociál. A biciklikormánnyal egybenőtt mancsú macska, a dróton bevásárlószatyorral ücsörgő madarak, a joghurtosdobozra elektromos drótokkal rákapcsolt agyú majom nagyon erős képeket hoz a felnőtteknek szóló rajzain. Ezt a döbbenetet szelídítette gyermekek számára is élvezhetővé, aranyossá, de nem gügyögővé a könyvben. Az abszurdot én is kedvelem, szeretem, ha a gyerekeknek szánt világ nem csupa ingyom-bingyom, cuki szépség, hanem akadnak benne meghökkentő, sültreális vagy szürreális elemek. És persze, ahogy a mesék folyamatosan íródtak, Margit időközben alakuló rajzvilága visszahatott a szövegre. 

Egy gyerekkönyv illusztrálása komoly, felelősségteljes feladat, hiszen itt a képi ábrázolás legalább olyan fontos, mint a szöveg. Könnyen rábízta ezt Margitra?

- Domináns alkat vagyok, de nem esett nehezemre fejet hajtani a lányom tehetsége előtt. Remélem, ő is így látta... Megindító volt, hogy az én elképzeléseimet szolgálva alkotta meg az ő sajátos világát. Nem féltem, hogy ne lenne képes rá, csak a saját kételyeit kellett hozzá legyőznie, ami sikerült is! Nem mindennapi lány, voltaképp megtisztelő, hogy tizennyolc éve „ajándékba" kaptuk a Jóistentől.

Változott a kapcsolatuk a közös munka hatására?

- Meghitt a viszonyunk, nagyon sok a közös rezgés, ez is egy újabb közülük. Az apa–gyerek kapcsolat mostanában alakul át barátsággá, ez is egy lépcsőfok volt az új úton. Nekem nagyon megindító érzés találkozni a városban Margittal mint felnőttel, kávézni, kiállítást nézni, viccelődni, egy húron pendülni. Ő az egyik legjobb barátom.

Egyik karácsonyra kézzel írt mesét ajándékozott a gyerekeinek – mindenkinek egyet. Milyen mesét írna most Margitról?

Volt egyszer egy vulkán, amelyet Lackfi Margitnak hívtak. Érezte a benne feszülő erőket, de irtó türelmetlen volt, merthogy mindig csak morog, egy-egy füstfelhőt pöffent, sem erő, sem szépség, sem nagyság nincs benne, ilyen egy nyamvadt vulkán ő... Így nyavalygott. Aztán eljött a kitörés napja, és Margit nem ismert magára, minden tűzijátékká meg gomolygássá alakult körülötte, és hihetetlennek tűnt, hogy majd évszázadokig az ő perzselő lávájából teremnek a növények, érlelődik a bor...”

A vulkán, „aki” kávéként kezdte

Margittal külön ültünk le beszélgetni arról, milyen a gyerekeit „kibeszélő” Lackfi János lányának lenni, és nagy családban felnőni. És arról, hogy nem mindig a vulkán jutott róla eszébe az édesapjának…

- Emlékszel még, miről szólt az a mese, amit jó pár éve édesapádtól kaptál karácsonyra?

- Tizenkét-tizenhárom éves lehettem, és a kávéról szóló mesét kaptam. Mindenféle, reggelihez tartozó kellék szerepelt benne – újság, bögre, kávé, pirítós –, és ezek vitatkoztak egymással. A végén az emberek megitták a kávét, aki nagyon jól érezte magát, amint lecsúszdázott a nyelőcsövön. Gyerekkoromban hétvégenként gyakran mentünk lelkigyakorlatos házba, ahol a testvéreimmel mindig elkunyeráltuk apától a kockacukrot. Belemártotta a kávéjába, és megehettük. Egyébként tilos volt kockacukrot ennünk, de ilyenkor legális volt, és ezt nagyon élveztük. Talán ezért írt nekem apa épp a kávéról.

Máskor is kaptatok ilyen személyes ajándékot?

- Igen, sokszor, és nagyon örültünk neki. Egyszer például titkos könyvet kaptunk, aminek az elejére apa írt nekünk egy kis szöveget rólunk, és mi folytathattuk. Volt olyan is, hogy imakönyvet kaptunk, amibe ő válogatott imákat. Vagy amikor életemben először egyhetes táborba mentem, akkor adott előtte egy levelet. Ebben volt egy kis vers arról, hogy amikor becsukom a szememet, Isten rajzol nekem valamit. Ez nagyon megnyugtató érzés volt akkor, amikor egy hétig nem láttam a családomat.

Öten vagytok testvérek, ami manapság igazi kuriózumnak számít. Milyen egy nagy családban felnőni? Megküzdöttetek a szülők figyelméért?

- Anyukám otthon volt velünk, így mindenkire jutott idő. Nem emlékszem arra, hogy figyelemhiányban szenvedtem volna. Egyébként is, mi nagyon szerettünk egymás között lenni a testvéreimmel. Sokszor elmentünk otthonról együtt, és mindenféle hülyeséget csináltunk: egyszer a befagyott piliscsabai tavon csúszkáltunk, ami törésveszélyes volt, máskor penészes, hetvenes évekbeli újságokat vittünk haza a szeméttelepről, vagy összegyűjtöttük az elhagyott fél pár kesztyűket, és gyűjteményt csináltunk belőlük – ami aztán nagyon durván büdös lett. Talán azért is voltunk el ilyen jól egymás között, mert hasonló korúak vagyunk.  

Az is sokszor előfordult, hogy belőletek merített ihletet édesapátok. Hogyan viselted, amikor ország-világ elé tárta a kis titkaidat?

- Egy egész estén át hisztiztem, meg sírtam, amikor megírta a történetemet Lacikával, aki a nagy szerelmem volt az óvodában. Amikor kijött a könyv, akkor már egy-két éves távlatban volt ez a dolog, de nekem még akkor is nagyon fájt, hogy az ovis szerelmemmel nem ugyanabba az iskolába mentünk, mégsem lett belőle örök szerelem. Ő meg ezt megírta, és én felháborodtam. De ez csak a kiskamaszkori világomat zavarta. Utólag visszagondolva, nem olyan nagy vétség.

A mostani helyzet viszont egész más, munkatársak lettetek. Milyen volt együtt dolgozni vele?

- Nagyon nagy tisztelettel fordul felém, ami néha zavarba is ejt. A rajzolást én csak hobbinak érzem, ő viszont roppant komolyan veszi, amit csinálok. A munka alatt is csak abból volt egy kis vita, hogy nekem nem tetszett, amit rajzoltam, ő meg biztatott, hogy vállaljam fel magam jobban. Én legtöbbször indulatból alkotok. Ha elegem van valamiből, leülök, és kiadom magamból. De ezt nem gondolom komoly művészetnek. Furcsa, hogy ő néha már úgy néz rám, mint egy művésznőre, én viszont úgy érzem, csak egy kislány vagyok.

Inspirál téged, hogy ennyire biztat, és támogat?

- Nagyon jó érzés, hogy ilyen komolyan vesz. Régen rengeteg ötletem volt, azt se tudtam, épp melyiket rajzoljam meg, mostanában viszont kicsit kifogytam belőlük. Pont jókor jött a könyv, mert ez megint egy kicsit beindította a fantáziámat, és ennek is nagyon örülök.

Milyen élmény volt, hogy csak ketten dolgoztatok valamin édesapáddal? Ekkora családban, gondolom, ritkán adatik meg ilyen koncentráltan az apa–lánya idő.

- Ez volt az első közös munkánk, de mindent megmutattunk a többieknek is. Én fent dolgoztam a szobámban, apukám lent, a pincében, és kettőnk között ott volt a család a nappaliban. Amikor elkészültem egy rajzzal, mindig lejöttem, és megkérdeztem tőlük, mit gondolnak róla. És apa is feljött a pincéből. Anyukám és a testvéreim mindig mondtak véleményt, tehát ők is benne voltak egy kicsit.

Te is adtál neki visszajelzést az írásairól?

- Én nagyon-nagyon szerettem ezeket a meséket, mindig szétröhögtem magamat rajtuk. Ha gyerek lennék, biztos, hogy ilyen meséket olvasnék. Egyébként is gyakran megmutatja az írásait megjelenés előtt, de sosem erőlteti, hogy olvassuk el, menjünk el az estjére, mondjunk róla valamit. Amikor viszont megjelent A legnehezebb kabát című kötete, és észrevette, hogy minden felszólítás nélkül olvasom, és érdekel, láttam rajta, hogy nagyon örül neki…

Címkék: illusztráció, költészet, gyerekszáj, apa-lánya viszony, nagycsalád, mesekönyv

Még nincs hozzászólás

Szóljon hozzá!


Az ide beírt név jelenik majd meg a hozzászólásánál!

Az ide beírt emailcím nem fog megjelenni a hozzászólásban, kizárólag az esetleges válaszhoz tároljuk!

Figyelem! Az ide beírt szöveg minden látogatónk számára látható lesz!

A ridikulmagazin.hu site adminisztrációs és moderálási alapelveibol eredoen elofordulhat késés a beküldés és a megjelenés között!