Bejelöllek!
Körülnéztetek már egy kávézóban ülő, egy buszon kapaszkodó, vagy az utcán bandukoló emberek között? Döbbenetes, de szinte mindenki a telefonját vagy hasonló kütyüjét bámulja rezzenéstelen arccal. Nincs szemkontaktus, nincs mosoly.
Otthon aztán folytatódik ugyanez, az ember ledobja a kabátját, behuppan a fotelba, és tovább bámulja a képernyőt. Akár felnőtt, akár gyerek.
De szép is volt régen!
Én az X generációhoz tartozom. A gyerekkoromban még a postaládához kellett lemenni, ha levelet akartam feladni. Volt megbeszélve helyszín és időpont, ha valakivel találkoztam, és órákig válogattam, melyik ruhámat vegyem fel. El sem mozdultunk a zsinóros telefon mellől, nehogy lemaradjunk a csengéséről, mert mi lesz, ha a várva várt hang hiába hív.
A randin aztán egymás kezét lóbáltuk, nem a mobilt, parkokban slattyogtunk, virágokat szagoltunk, az eget bámultuk, mit formáznak a felhők. Ugye, milyen giccses? A nyarakat egy vízparton töltöttük, versenyt úsztunk, strandlabdáztunk és forró lángost faltunk. Este kertmozi volt. Nem kellett félni, hogy a fagyi rácsöppen a laptopra, mert laptopunk nem volt.
Sajnálom az unokáimat, mert ha megszületnek, ők már aligha fogják megismerni ezt a csodaszép, kézzel fogható, látható, tapintható, szagolható világot. Sajnálom a lányomat, mert már egyáltalán nem biztos, hogy lesznek unokáim, hisz ki akar bajlódni egy nem digitalizálható bébivel.
(A teljes cikket elolvashatja a Ridikül Magazin 2025. évfolyama 3. számának 45. oldalán!)
Még nincs hozzászólás