A világ elég nagy, de a legnagyobb csoda mégis itthon van
Ági olyan magától értetődően mesél arról, hogy 55 évesen munkahelyével együtt földrészt is cserélt, mintha ez lenne a világ legegyszerűbb ügye. Végül is a repüléshez volt elég tapasztalata, 36 országot járt be előtte. De hiába élt a Pentagon szomszédságában, a világ legbiztonságosabb helyén, hiába volt "internet karnyújtásnyira" Magyarország, ha az unokák, a gyerekek és a barátok sokszor fájón hiányoztak.
Földi Ági élete abban a vecsési házban kezdődött jó néhány évtizeddel ezelőtt, ahol most az egyik szobában beszélgetünk. Innen ment férjhez, válásai után és néhány ezer kilométerrel a háta mögött végül ide tért haza, nemrégiben Walesből. A házat egyébként az Egyesült Államokból újíttatta fel – ahogy fogalmaz, távvezérléssel, pont úgy, ahogy az utolsó válását is onnan ’vezényelte’ le.
– Miért kellett ennyire rohanni?
– Praktikus és szomorú oka volt – meséli. – A Malév 2012-ben szűnt meg, ott dolgoztam egy előkészítő raktárban. Emlékszem, épp hazaértem a műszakból, hajnal volt, készültem lefeküdni, amikor felhívott a kolléganőm, hogy megszűnt a cég. Ez képtelenség, mondtam neki, lehetetlen. De megtörtént, ez mára már történelem.
Szóval, munka után kellett néznem. Lehet, hogy viccesen hangzik, de egy horoszkópból tudtam meg, hogyan alakul majd a további életem. Azt írta, hogy a Szűz jegyűekre tengerentúli munka vár, ha éppen állást keresnek. Másnap egy barátnőm jelentkezett be az USA-ból, nagybeteg van a családban. mondta, segítségre lenne szüksége. Nem volt kérdés, hogy menjek.
Gyors ügyintézés után már repültem is, nem volt idő a folyamatban lévő válásom elintézésére, a házfelújításra, a költözésre. A soha vissza nem térő lehetőségnek tűnt, a legjobbkor. A gyerekeim már felnőttek, a saját életüket élték, édesanyám akkor még jól elboldogult egyedül. Szóval nekivágtam.
– Ápolási tapasztalatod volt?
– Igen, 15 évig dolgoztam az egészségügyben, először kórházban, majd egy rendelőintézetben, mint asszisztens. Ápoltam időseket, bevásároltam, takarítottam is náluk. Egyébként eredetileg csecsemős gyermekápolóként végeztem. Aztán ott, Annandale-ben fantasztikusan mesés környezetben megtapasztaltam azt is, milyen az, amikor nullától huszonnégy óráig van szolgálatban az ember a hét minden napján.
Istápoltam egy újszülött kisbabát, és gondoztam egy rákos beteg felnőttet. Főztem is, védjegyem volt a rakott savanyú káposzta, hiába vecsési lány maradtam ott is. Időnként kegyetlenül nehéz volt, amikor nagyon magam alatt voltam, elővettem a régi utazásaim képeit – fejben.
’Vetített képekkel’ dolgoztam, láttam magunkat a barátnőkkel, ismerősökkel a Föld különböző pontjain, Új-Zélandtól Kambodzsán és Egyiptomon át Kínáig. Ettől többnyire megnyugodtam. Sokat, nagyon sokat utaztam, nem is hobbi, inkább életforma volt.
A világ 36 országában jártam, elképesztő helyekre jutottam el, sok szép csodát láttam. Kint csináltattam magamnak egy Fb-könyvet, ebben csak a feltöltött fotókat nyomtatták ki, gyakran lapozgatom ma is, hogy tudjam, tényleg megcsináltam, tényleg feljutottam például ötezer méter magasra a saját lábamon.
– Mennyi időt töltöttél a családnál?
– Három hónapot, aztán hazajöttem. Kellett, hogy töltődjek, hogy itthoni levegőt szívjak, lássam a családomat, megölelhessem az unokákat. Aztán 2013 januárjában újra kimentem, de akkor már másfél évet maradtam. Egy másik magyar családhoz hívtak, ott is volt egy ápoltam.
Három hónapig egyedül voltam vele, napi 24 órában. Soha nem pihent sem az agyam, sem a testem. Éreztem, hogy erre nagyon rá lehet futni, ezért kértem egy váltótársat. Attól kezdve nyílt ki a világ, újra utaztam, ha csak New Yorkig is, de majdnem minden hétvégén. Beleszerettem abba a nyüzsgő metropoliszba, gyakran jártam az Eataly nevű piacon (szemben a híres Vasalóház épületével), amely egyébként Göncz Árpád kedvenc helye is volt.
Itt találkoztam az ismerőseimmel, a magyar stewardess lányokkal, de még az ügyvédemmel is. Egy alkalommal például bejártam a várost 18 óra alatt, végigsétáltam az óceánparton. Megunhatatlan hely. Ahol dolgoztam, teljes mértékben családtagnak tekintettek, minden ünnepet velük töltöttem, mindenem megvolt. De számomra a legnagyobb ünnep mégiscsak az volt, amikor a lányaim megérkeztek látogatóba. Addig talán nem is fogtam fel, hogy mennyire hiányoztak.
– Említetted, hogy a válásodat is onnan intézted.
– Igen, én telefonon vettem részt az utolsó válóperes tárgyaláson, ahol a lányom és az ügyvédem képviselt. Így váltam el. Aznap sírva-nevetve pálinkáztunk ’online’, én Amerikában, a gyerekeim pedig itthon. De szinte telefonon keresztül oldottam meg a ház felújítását is, ami persze nem ment volna anyukám kitartó szervezése, irányítása, a család és a barátaim segítsége nélkül. Végül 2015 áprilisában hazajöttem – végleg.
– Meddig is tartott a végleg?
– Úgy egy hónapig, mert akkor pedig Walesből kaptam egy ajánlatot, ott egy idős házaspárt gondoztam. Mellettük vizsgáztam le angolból sikeresen – merthogy az évek alatt, azért megtanultam a nyelvet. Ott már új barátaim is lettek, jobbára ott élő magyarok. Évente kétszer tudtam hazajönni, de így is nehéz volt.
Egyre jobban hiányzott a családom, egyre jobban szerettem volna minőségi időt együtt tölteni az unokáimmal, és néha bundáskenyeret sütni nekik. Tavaly ősszel mondtam fel, a karácsonyt már itthon töltöttem. Hogy most miről álmodom? Hetek választanak el a nyugdíjtól, alig várom már.
Szeretnék az unokákkal lenni, egy kicsit bepótolni, amit a gyerekeimmel kényszerűen (a munka miatt) kihagytam. És persze jó lenne megint utazni, akár egy új párkapcsolatban. Hogy másutt élnék-e? Nem hiszem, mert hiába a nyelvtudás, a legszebben mégis az anyanyelvemen tudok megszólalni.
Itt van minden barátom, ide köt minden, ha el is megyek, mindig ide térek vissza. Mindenütt jól éreztem magam, de csak vendégként. Én itt vagyok otthon.
Még nincs hozzászólás