A Szomszédok szomszédai
Bizonyára sokan vagyunk, akiknek a szomszédokról nemcsak a mellettük lakó jut eszébe, hanem a népszerű teleregény is, amely a '90-es években odaszögezte az embereket a képernyők elé.
1987 és 1999 között 331 alkalommal izgulhattunk a Gazdagréti lakótelep háznépéért.
A Szomszédok alkotói azóta is minden évben találkoznak karácsony körül. Aki tud, elmegy az összejövetelre, hiszen tizenhárom év nem múlik el nyomtalanul. A sorozat szereplői nemcsak a képernyőn tartoztak össze: tizenhárom éven át, kéthetente öt napot töltöttek együtt a színészek és a stáb, így a való életben is igazi közösséggé váltak. A rendező szerint akkoriban nagyon pezsgett az élet a lakótelepen, akkor épültek a gazdagréti panelházak, a környék hamar megtelt élettel, kiépült az infrastruktúra, és nemcsak a „Szomszédok” ismerték egymást, hanem az ott lakó emberek is. És hogy mi a helyzet a rendező saját, privát környezetében? Horváth Ádám azt mondja, azokat ismeri a saját szomszédságában, akik már régóta ott élnek. Velük jóban is van, de az újonnan érkező lakókkal már nem alakítottak ki ismeretséget.
Köszönj szépen mindenkinek!
Pásztor Erzsi, akinek Janka néni feledhetetlen alakját köszönhetjük, úgy emlékszik, a forgatásokon nagyon sokat nevettek, viccelődtek, emiatt a jeleneteket sokszor újra fel kellett venni. A színésznő egyébként nagyon szereti a közösséget. Azt vallja, valahová tartozni pótolhatatlan érzés: „Régen jó volt egy színházhoz szerződni, oda nap mint nap bejárni, vagy a szinkronba bemenni, és akár csak egy kávét inni, és beszélgetni a kollégákkal” – meséli Erzsike. Aztán így folytatja: „Borzasztó élményem volt a napokban. Szerepeltem egy főiskolás vizsgafilmjében, azt forgattuk, szünet volt. Egy fiú és egy lány leült, és mindkettő a mobiljával játszott. Mondtam nekik, hogy amikor én fiatal voltam, minden forgatásra vittem magammal könyvet, de sosem volt időm olvasni, mert ott voltak a nagy színészek, és a szünetekben is ittam a szavaikat, ha tudtam, bekapcsolódtam a témába, ha nem, akkor csak hallgattam őket. Tovább játszottak a mobiljukkal. Mondtam nekik, hogy biztosan ritkán találkoznak ilyen öreg színésznővel, aki sok mindenről tud beszélni. Ahogy befejeztem a mondatot, megfordultak, és tovább mobiloztak…Mi egykor imádtunk beszélgetni, a mai fiatalok sajnos már nem is akarnak…”
A közvetlen szomszédait jól ismeri, jóban vannak, és számíthatnak is egymásra, de akik újak, sűrűn cserélődnek, azokat már nem ismeri a színésznő. „Én mindenkinek köszönök a lépcsőházban. Ezen sokan el is csodálkoznak, de az én anyámnak fodrászüzlete volt, és gyerekkoromban szólt, hogy »Köszönj szépen mindenkinek!« Mondtam, hogy nem akarok! De mi ebből élünk – így az anyám. Azóta köszönök” – emlékszik vissza a tőle megszokott derűvel.
Ki eteti meg a kutyát?
Kisebb településeken még ma is egészen másként viszonyulnak az emberek egymáshoz, mint a nagyvárosokban. Ott mindenki pontosan tudja, hogy ki a szomszédja, mit dolgozik, mekkora a gyereke. Ha találkoznak az utcán, köszönnek egymásnak az emberek, és még beszélgetnek is. Ott bármikor becsöngethet valaki egy tál meggyel vagy egy kis süteménnyel, és azon sem kell aggódni, hogy ha nyaralni mennek, ki eteti meg a kutyát vagy ki locsolja meg a virágokat. Az idősek sem olyan magányosak, mint ahogy a városokban azt látjuk. Úgy tűnik, a közösségépítést a saját mikrokörnyezetünkben, a szomszédnak ajándékozott „Jó reggelt!”-tel már el is kezdhetnénk…
Még nincs hozzászólás