A Napút festője
Úgy 450. Igen, ennyi Ridikül műsor, ennyi téma van mögöttem, és valóban mindegyikből tanultam. De már jóval a 400. adás körül jártam, amikor úgy éreztem, hoppá, van itt valami, amit nem tudok elengedni, ami nap mint nap foglalkoztat, visszatér, elgondolkodtat. Mert az a bizonyos műsor, amelyikről beszélek, a művészetről szólt, ami mindig is érdekelt.
Talán akkor kezdődött, amikor gyerekként hurcoltak magukkal a szüleim kiállításokra, múzeumtúrákra.
Sosem nyafogtam miatta, persze akkoriban még nem próbáltam érteni a képeket, egyszerűen csak jó volt köztük lenni, csendben lépkedni a hatalmas termekben, és némi irigységgel szemlélni a teremőr néniket, milyen jó dolguk is van.
Otthon, a szüleimnél volt a nappaliban az albumok között egy Csontváry, amit azután hurcoltam át a lányszobába, miután egy pécsi osztálykiránduláson letaglóztak a festő remekei.
Emlékszem, leültem az egyik kiállítási teremben a parkettára, és az osztálytársaim csak röhögtek, mert én azt mondtam, beleszerettem. Na, nem a vékony iglói patikussegéd iránt éreztem elemészthetetlen vágyat. A képei sokkoltak. Két nap múlva már a könyvtárban kerestem az önéletrajzi kiskönyvét.
Párizsba eljutni mindig egy csoda, de azért a középiskolások zöme nem arra kíváncsi, hol éltek például a festők. De engem ott is az érdekelt. Hogy vajon merre bandukolt bicegve Toulouse Lautrec a Montmartre-n, és milyen is az általa kedvelt abszint?
Kamasz voltam, de érezni akartam ennek az ürömfű, ánizs és római édeskömény egyvelegéből készült alkohol ízét. Megjegyzem, a kaland kipipálva.
Aztán egyszer, felnőttként egy kalandos, Kubába tartó út közepén Madridban rekedtünk. Aludni sem tudtam a gondolattól, hogy akkor én most bejuthatok a Pradóba. Míg mások vásárolgattak, én öt órán keresztül álltam a sorban rendíthetetlenül, és megérte.
Szegedi tévésként pedig már azt is tudták rólam, hogy én szívesen leszek „kiállításfelelős”.
Igen, talán ha újrakezdeném, szívesen tanulnék művészettörténetet. És míg írom ezt a néhány sort, mellettem pihen egy többkilós, vaskos művészeti album, és az alig súlyosabb kisfiam, aki kinyitja a könyvet. - Nézd, anyuka, ez az Eiffel-torony, tudtad, hogy van a tetején egy kávézó?
Jó ötlet, azt hiszem, megvan a következő családi nyaralás helyszíne, és remélem, Mátét is megérinti ez a világ, mert a művészet első feladata, hogy megszépítse az életet. Ugye, önök is érzik?
Még nincs hozzászólás