A magány gyógyszere a szeretet
Ez az írás nem a szinglikről szól. A szinglikről is. Nem csak az elváltakról, elhagyottakról, vagy a megözvegyült, időskorukra egyedül maradt emberekről, hanem róluk is. Olyan magányosokról, akiket talán körbevesz a családjuk, házasságban élőkről, akik mégis rideg hiányt, ürességet éreznek a szívükben.
A társaság hiánya és a magány nem azonos fogalmak. A magány fáj, keserű, kilátástalan és kétségbeejtő. De nem az egyedüllét okozza ezt a fájdalmat, hanem az, hogy az ember szíve üres és sötét. Pedig úgy lettünk kitalálva, hogy tele legyen a lelkünk fénnyel, akár egy kisgyereké, aki örülni tud esőnek, napsütésnek, fűnek-fának, bogárnak a falon. Egy kisgyerek rácsodálkozik a világra, együtt lélegzik vele, beleolvad és szeret. Mindent és mindenkit szeret, ő maga a szeretet.
Aztán elromlunk. Megtanuljuk, hogy szeretni csak egyes embereket lehet, őket is csak egyes tulajdonságukért, amely ha megszűnik, már nem szeretetre méltók. De kit is szerettünk akkor? Az embert, vagy amit általa kaptunk: bókokat, jólétet, hatalmat, dicsfényt…?
Így sem jó, úgy sem jó
Anita (42) a magány elől menekült Tamás karjaiba. Akkoriban már négy éve elváltan élt, és üresnek érezte az életét. A szerelmük első néhány hónapjában nagyon boldogok voltak, de idővel minden megváltozott. Anita vidám természetű, szinte minden helyzetben megtalálja a harmóniát, a belső békét. De Tamásról az együttélés során kiderült, hogy morcos, elégedetlen ember, folyton harcban áll mindenkivel, az egész világgal, de leginkább önmagával.
Anita eleinte igyekezett őt felderíteni, nyugtatgatni, vigasztalni, biztatni, aztán rájött, hogy Tamás így érzi jól magát, zsörtölődve, a képzelt sebeit nyalogatva. Szakítottak. Anita rádöbbent, hogy a boldogságérzete nem egy külső tényező, akár egy másik ember függvénye, hanem magában keresendő. És ő képes a legkisebb dolgoknak is örülni, és majdnem minden embert szeretni. Tamást is szerette, de azt nem engedhette, hogy ellopja az életörömöt a szívéből.
Az öröm képességét, mely a szeretetből fakad, meg lehet tanulni újra. Egyszerűen csak arra kell irányítani a figyelmünket, ami jó érzést kelt bennünk, nem pedig a sérelmekre, bosszúságokra, hiányokra. „A szeretet elsősorban nem egy meghatározott személyhez fűződő viszony; a szeretet magatartás, a jellem beállítottsága, amely meghatározza az illető személy viszonyulását, nem a szeretet egy bizonyos tárgyához, hanem a világ egészéhez” – írja Erich Fromm filozófus, pszichológus A szeretet művészete című könyvében.
Szeretet vagy adok-veszek?
– Édesanyám mindig arra biztatott, hogy gazdag férfihoz menjek feleségül – mondja Judit (29). – Ő egész életében kis fizetésből élt, kuporgattunk, folyton reszkettünk a számlák miatt. Ez volt az anyai útravalóm, mást nem adhatott, ez a tanács a tehetős férjről. Aztán meghalt. Én pedig megismertem Pétert.
A kocsija árából egy lakást is lehetett volna venni, az öltönyeit Bécsben csináltatta, a teleket a nyárban töltötte. Engem is mindennel elhalmozott, ordítani tudtam volna a boldogságtól. Mindent elkövettem, hogy a kedvében járjak, hogy megfeleljek neki, és elvegyen. Így is lett.
Beköltöztem a budai villájába, de a boldogságom valahogy odakint maradt. Egy kedves szava sem volt többé hozzám, csak utasított, számonkért és kritizált. Előírta, melyik programhoz milyen ruhát vegyek fel, továbbtanulni nem engedett, és az engedélye nélkül nem hagyhattam el a villát. Szeretet? Szerelem? Dehogy. Kizsákmányolás, önkényuralom, agresszió.
Ő minden, én semmi
Fromm szerint a párkapcsolatok gyakran alapulnak az adok-veszek viszonyon – és korántsem a szereteten. A magány elől menekülve sok mindre képesek vagyunk, akár behódolni is valakinek, alattvalójává válni. „Ő minden, én semmi, kivéve, amennyiben az ő része vagyok” – írja Fromm. Része vagyok a másik nagyságának, hatalmának, amelyhez én járultam hozzá.
De nem csak a behódoló, az uralkodó is hasonló zsákutcában toporog. A másik embert zsarnokság alatt tartani, irányítani, birtokolni épp olyan rabság, függés, mint a szolgálójának lenni. Egyikük sem szabad, egyikük sem önmagáért, feltételek nélkül szeret, csakis saját pozícióját félti, mely biztosítja, hogy nehogy egyedül maradjon.
Egyedül, mégis szeretetben
Katóka egy szép, régi házban él a belvárosban, a férje réges-rég megboldogult, a gyerekei, unokái külföldön vannak, de minden évben legalább kétszer meglátogatják, olyankor nála is laknak.
– Az ám a boldogság! – csapja össze a tenyerét, úgy lakomázunk napokig, mint egy menyegzőn! Mindenkinek megfőzöm, megsütöm, amit a legjobban szeret, és csak beszélgetünk, nevetünk – meséli. De Katóka, aki kikéri magának, hogy néninek szólítsák, az év többi részében sem tétlenkedik.
Gondozza, kényezteti, akiket szeret. A két macskájának újabb labdákat gyárt, a kedvenc fodrásznőjének meglepetés pitét süt, mindennap megeteti a sarkon kéregető Imre urat, aki cserébe vicces történeteket mesél neki. Aztán ott az a rengeteg növény is a beüvegezett balkonon, azokkal is kell beszélgetni, meg is kell őket simogatni, mert nem csak a víz növeszti ám őket olyan hatalmasra.
Erich Fromm a valódi szeretetről:
- „A szeretet az egyetlen észszerű és kielégítő válasz az emberi létezés problémájára.”
- „Az emberek azt hiszik, hogy szeretni egyszerű; csak a megfelelő tárgyat nehéz megtalálni a szeretetünkhöz vagy a szerettetésünkhöz. (…) A szeretet tevékenység, nem passzív érzelem; nem beleesünk, hanem helytállunk benne”
- „Azért szeretünk valakit, mert fáradunk érte, és azért fáradunk érte, mert szeretjük.”
- „Szeretek benned mindenkit, szeretem rajtad keresztül a világot, szeretem benned önmagamat is.”
- „Legáltalánosabban úgy írhatjuk le a szeretet cselekvő jellegét, hogy szeretni elsősorban annyi, mint adni, nem pedig kapni. (…) A szeretet művészetére nézve ez azt jelenti, hogy aki benne mester akar lenni, annak először is gyakorolnia kell a fegyelmet, a koncentrációt és a türelmet élete minden szakaszában.”
Még nincs hozzászólás