Az önreflektív olimpiai bajnok
Határozottság, visszafogottság, szerénység, charme. Kardvívó olimpiai bajnokunk az életben épp olyan, mint amilyennek interjúi, sajtómegjelenései és nyilatkozatai alapján gondolnánk. Szilágyi Áronnal második otthonában, a Vasas sporttelepén találkoztunk, ott, ahol kilencévesen a sportkarrierje indult.
RIDIKÜL MAGAZIN A júliusi oroszországi vívó-világbajnokságon a magyar kardcsapat – a házigazdák legyőzésével – bronzérmet szerzett. A bronzmérkőzés utolsó asszója a tiéd volt. Vesztésre álltunk, de jöttél, láttál, győztünk.
SZILÁGYI ÁRON A kazanyi világbajnokság volt számunkra idén a legfontosabb verseny, ezért nagyon boldog vagyok, hogy csapatban elhozhattuk a bronzérmet. Négyünk közül (Gémesi Csanád, Szatmári András, Decsi Tamás – szerk.) egyikünknek sem jött össze az egyéni versenyszám, így mindannyian csapatban akartunk bizonyítani. Az ukránok és az olaszok legyőzését követően sajnos kikaptunk az olimpiai címvédő koreai válogatottól, így már csak a bronzért játszhattunk a házigazdákkal. Mindent beleadtunk, nagyon akartuk a győzelmet. Nehéz helyzetben voltunk, mivel az előző három világbajnokságon az oroszok diadalmaskodtak csapatban, sőt, idén az egyéni versenyt is egy orosz vívó nyerte (Nyikolaj Kovaljov – szerk.), ráadásul ők játszottak otthon. Izgalmas és változatos összecsapás kerekedett ki a bronzmérkőzésből. Az utolsó asszóban 40-36-os orosz vezetésnél léptem pástra, és innen sikerült megfordítanom a meccset 45-43-ra.
RM Ehhez a teljesítményhez rendkívüli koncentráció szükséges?
SZÁ Igen, akkor és ott minden erőmre, minden higgadtságomra és fegyelmezettségemre szükségem volt. Az éppen regnáló egyéni világbajnokot nagyon nehéz ilyen kiélezett helyzetben legyőzni, és megfordítani a meccset, de szerencsére tudtam, éreztem, hogy mit kell csinálnom, és összejött a szinte lehetetlen.
RM Egyéniben versenyezni talán egy fokkal könnyebb lehet pszichés értelemben, hiszen ekkor magadért küzdesz, csak magadat hibáztathatod, vagy saját magadat veregetheted vállon, a felelősség a tiéd. Mi a helyzet csapatverseny esetén? A csapatért küzdés jelent-e valamiféle extra motivációt?
SZÁ A vívás esetében egyéni sportágról beszélünk, mégis van csapatverseny, amely valóban sokkal intenzívebb érzelmeket vált ki az emberből akkor is, ha nyerünk, akkor is, ha kikapunk. Az, hogy ott vannak a többiek a pást mellett, hogy egymás után vívjuk az asszókat, hogy egymásért küzdünk, magasabb rangra emeli a csapatversenyt. Mi természetesen mindig a maximumot próbáljuk kihozni magunkból, de csapatverseny esetén ez még fokozottabban jelentkezik.
RM Ez plusznyomást is eredményezhet?
SZÁ Igen. Minden csapatsportágnál érezhető, hogy a többiek iránt érzett felelősségtudat egyben nyomás is. Ám ha ezt mentálisan tudjuk kezelni, akkor ez a fajta stressz inkább többletmotivációt jelent, lökést ad, mintsem hogy visszahúzó erő lenne.
RM Sportversenyek díjátadóján gyakran látni, hogy az ezüstérmes szinte összetörve áll fel a dobogóra a vesztes meccs utáni lelkiállapotban. A bronzérmes viszont általában felszabadult, vidám – igaz, mögötte egy nyertes meccs áll. Milyen érzés ez „belülről”?
SZÁ Jómagam is jó pár versenyen voltam már ezüst-, illetve bronzérmes, és valóban van ebben valami. Tény, hogy rögtön a versenyt követően egy bronzéremnek sokkal jobban lehet örülni, hiszen egy győztes asszóval, az éremért megküzdve zársz, és állsz fel a dobogóra, míg az ellenfél ezt nem teheti meg. Amikor viszont egy elvesztett döntő után akasztják a nyakadba az ezüstérmet, majdnem hogy képtelen vagy örülni. Pszichésen azért nehéz helyzet ez, mivel nagyon közel volt a lehetőség a győzelemre. Ugyanakkor hosszú távon, pár héttel, hónappal később az ember egyre többre értékeli az ezüstérmet, hiszen mégiscsak döntőt vívott, ő volt, aki megküzdhetett az aranyért.
RM Később tehát az ezüst csillogását is szépnek látja a versenyző.
SZÁ Igen, mindenképpen. Természetesen a bronz is nagyon szépen csillog, és annak is nagyon lehet örülni, de az ezüst azért értékesebb.
RM Ugorjunk egy kicsit vissza az időben! Hogyan kezdődött az életedben az élsport, és milyen lemondásokkal járt, ha járt?
SZÁ Kilencéves voltam, amikor elkezdtem vívni a Vasasban. A vívás és én szép lassan elválaszthatatlanok lettünk. A sport egyre nagyobb teret kívánt magának az életemben, bekerültem a junior válogatottba, naponta többször jártam edzésre, közben világkupákra utaztam, később a felnőttválogatott kerettagja lettem. Végül a gimnáziumban magántanulói státuszt kellett választanom, ami nem volt könnyű egy olyan erős iskolában, mint a Fazekas (Fazekas Mihály Gimnázium – a szerk.). Sokszor nagyon nehéz volt úgy levizsgáznom tárgyakból, hogy nem jártam órákra. A 2008-as pekingi olimpia miatt az érettségit is halasztottam egy évvel: nem akartam úgy megírni, hogy ne úgy sikerüljön, ahogy szeretném. Egyébként nagyon szerettem a matematikát, és gyanítom, hogy ha anno nem a vívást választom, akkor komolyabb szinten foglalkoztam volna ezzel a területtel.
RM A nehézségek ellenére mégis úgy döntöttél, hogy még ilyen leterheltség mellett is továbbtanulsz, bár nem a matematika lett a befutó.
SZÁ Igen, hosszú évek óta hozzá vagyok szokva, hogy megosztom a figyelmem. Tanulni pedig mindig is szerettem. A középiskola után az ELTE nemzetközi tanulmányok szakán kezdtem meg a felsőfokú tanulmányaimat, majd rá egy évre a Károli Gáspár Egyetem pszichológia szakára is felvételt nyertem. A kettőt párhuzamosan csinálom a vívás mellett, de azért a prioritás egyértelműen ez utóbbi az életemben.
RM Mégis, hogy lehet összeegyeztetni két egyetemet egy ennyire betáblázott életritmussal, élsportolói léttel?
SZÁ Nagyon nehezen: adódtak is gondjaim emiatt az elmúlt évben. Az őszi szemeszterben túl sokat vállaltam, rettenetesen le voltam terhelve, ez meglátszott rajtam. A tavaszi szemeszterben kevesebbet vállaltam, akkor meg úgy éreztem, hogy ebből többet is ki lehetett volna hozni. Próbálom megtalálni az egyensúlyt.
RM Maximalistának tartod magad?
SZÁ Nem, nem vagyok maximalista. De az igaz, hogy elég magasak az elvárásaim magammal szemben. Engem az hajt, az visz előre, ha én tűzök ki magam elé célokat, és azokért küzdök, azokat próbálom meg elérni. Én ráadásul olyan típus vagyok, aki mindig talál új feladatokat.
RM Ezek szerint a céltudatos jelző illik rád a leginkább.
SZÁ Szeretem, ha azt mondják rólam, hogy céltudatos vagyok (nevet).
RM A felsőfokú tanulmányaid körét is céltudatosan választottad ki?
SZÁ Igen, többé-kevésbé, bár gimnázium után először a BME villamosmérnöki szakára jártam fél évet. Ezt abbahagytam, mert úgy éreztem, hogy nem az én világom a mérnöki szakma. Így olyan szakot kerestem, amely széles körben tágíthatja a tudásomat. Az ELTE nemzetközi tanulmányok szaka ideálisnak bizonyult, mert ott tanulhattam egy kis politikát, egy kis jogot, egy kis gazdaságot, mindezt nemzetközi szinten, számomra ez rendkívül érdekes volt akkor. Később azonban elgondolkoztam, hogy mi érdekel még ennél is jobban, és rájöttem, hogy a pszichológia, az emberi elme és az emberi lélek folyamatai.
RM A pszichológus a lelki működést vizsgálja, az emberi viselkedést próbálja megérteni, értelmezni, ugyanakkor aki pszichológiát hallgat, kap egy útmutatót a saját lelkéhez is. Te mennyire vagy önreflektív alkat?
SZÁ Szerintem nagyon. Gyakran elemzem magam, a döntéseimet, a viselkedésemet bizonyos helyzetekben. Ez sokat segít a sportban is, a fejlődésben. De az élet más területein is gyakran elemzem a jó és a rossz döntéseimet. Legtöbbször képes vagyok megjósolni a magam viselkedését is. A pszichológiában való jártasság mindenképp hozzásegít az alaposabb önismerethez. Az ember először ismerje meg saját magát, és csak utána elemezzen másokat.
RM A kudarc és a siker feldolgozása is lelki folyamat. Ebben is érzed a lélektan segítségét?
SZÁ Mindkettőben segít. Ami érdekes, hogy épp akkor lettem olimpiai bajnok, amikor elkezdtem a pszichológiát. Ez pont az az időszak volt, amikor elég keményen meg kellett küzdenem azzal, hogy feldolgozzam a hatalmas sikert. Próbáltak, persze, korábban is felkészíteni erre a sportpszichológusaim, de egy ilyen helyzetre nem lehet tökéletesen felkészülni előre. Mert vizualizálhatod, hogy vajon milyen érzés lenne, de nem tudhatod, hogyan fogsz valójában reagálni, és mi megy majd benned végbe, amikor megtörténik. A sportpszichológusaim mellett a tanulmányaim segítettek a legtöbbet abban, hogy fejlődjek, hogy egy siker után a földön tudjak maradni, hogy ne szálljak el, hogy ne jöjjön a siker utáni űr, hogy motivált maradjak, és legyenek céljaim, amelyekért továbbra is küzdeni tudok.
RM Sportpszichológusokkal dolgozol úgy, hogy a leendő kollégájuk is vagy egyben. Ez meglehetősen érdekes és ritka helyzet.
SZÁ Mi leginkább beszélgetős terápiákat végzünk, amit nagymértékben megkönnyít például már az is, hogy az általuk használt szakmai kifejezéseket rögtön értem. Az utóbbi időben azt vettem észre, hogy sokkal mélyebbek a beszélgetéseink, és sokkal hasznosabbak, mert én is egyre több mindent értek meg abból, hogy ők mit szeretnének, vagy hova akarnak kilyukadni, mire próbálnak rávezetni. Így sokkal gyorsabban reagálok, és hatékonyabb a munka.
RM Nyilatkoztad, hogy az akarat és a szorgalom nagyon sokat nyom a latban ahhoz, hogy valaki bajnokká válhasson. Milyen arányban fontos a tehetség, a személyiség, az akarat és a szorgalom?
SZÁ Semmiféleképp sem szeretnék százalékokat mondani. Azért nem, mert sok módja lehet annak, hogy valaki eljusson a csúcsra. Láttam már olyan sportolót, aki a tehetségével ért el a legmagasabb szintre, mert annyira sok volt benne. De találkoztam olyan élsportolóval is, aki nem számított túl tehetségesnek gyerekkorában, mégis világbajnok lett, és érmeket gyűjtött, azáltal, hogy hihetetlenül szorgalmas, alázatos és tudatos volt.
RM A sportsikerektől átkanyarodva a magánéleti vonalra: mit élsz meg sikerként a mindennapokban?
SZÁ Mindenféle apró sikernek tudok örülni. Egy normális huszonnégy éves életét élem, ha nem a sportról van szó. Az a szerencsém, hogy a hobbim lényegében az, amivel foglalkozom: a vívás és a tanulás. Így az e téren elért sikerek magánéleti sikereknek is számítanak. Sokszor azon kapom magam, hogy hazamegyek, leülök a gép elé, és már vívó-videókat nézek, vagy valamelyik pszichológiai hetilapot böngészem. A hobbim tehát az életem, de nagyon szeretek új dolgokat is kipróbálni, olvasni, moziba és színházba járni, a barátaimmal időt tölteni.
RM Hogyan lehet kezelni azt a helyzetet, hogy úton-útfélen felismernek, jóban akarnak veled lenni, és te érzed, hogy ez az érdeklődés az olimpiai bajnoknak szól? Hogy tudsz így mélyebb emberi kapcsolatokra szert tenni?
SZÁ Engem ez annyira nem nyomaszt, mert a mélyebb baráti viszonyaim jóval azelőtt születtek, hogy olimpiai bajnok lettem. A régi, fontos barátságaimat szerencsére ezt követően is meg tudtam őrizni, és ezek számomra a legfontosabbak. Az új kapcsolataimban meg természetszerűleg már úgy megyek bele, hogy olimpiai bajnok vagyok, ez hozzátartozik a személyiségemhez. Nem tudom különválasztani, hogy van egy Szilágyi Áron, aki valahol felnevelkedett, és valamit csinál, és van egy másik, aki élsportoló, olimpiai bajnok. Nem szoktam ilyen tudathasadásos állapotba kerülni. Ugyanakkor tény, hogy a személyes kapcsolataimban óvatos vagyok, és lassan engedek másokat magamhoz közel, de ez igazából már az olimpia előtt is jellemző volt rám.
RM Számodra mi a fontos egy nőben?
SZÁ Huh, ez jó kérdés (elmosolyodik), sok minden lehet fontos egy nőben. Én az intelligens, humoros nők társaságát keresem, olyanokét, akik partnerek a nevetésben, a viccelődésben, ugyanakkor a komoly beszélgetésekben és az elmélyülésben is. Nekem az is fontos, hogy egy nő határozott legyen, tudja, hogy mit akar a világban, hogy hol képzeli el saját magát és a nőt a társadalomban.
RM Ha azt mondom: boldogság?
SZÁ Ha azt mondod, boldogság, azt mondom: a jelen megélésének képessége. Az én életemben szerencsére sokfajta boldogság kap helyet, kezdve a sikertől, amit leginkább a sportban élek át, a stabil családi, baráti kapcsolataimon keresztül, egészen az apró vagy akár hedonikus örömökig, amelyek mindennap elkísérnek. Próbálom úgy élni az életemet, hogy minél több ilyen jusson ne csak saját magam, hanem a környezetem számára is.
Még nincs hozzászólás