A gyereknek hallgass a neve?
A gyerek helye és szerepe a családban a történelem során nagyon sokat változott. Arisztokrata családokban például természetes volt, hogy a mama azt mondta, kisasszony vigye ki a gyereket. Szegényebb családokban a gyerekeknek már egészen kicsi koruktól kezdve segíteniük kellett otthon, s ahogy nőttek, egyre nehezebb munkákat kaptak. A gyerek a történelem során csak ritkán, és kevés társadalomban volt a család szeme fénye. A gyereknevelés története szinte a változatos fenyítés históriája.
Egykor nem létezett gyermekkor
Az ókori és középkori társadalmakban a gyerekeket gyakran gazdasági javaknak tekintették. Azt várták tőlük, hogy munkával járuljanak hozzá a család megélhetéséhez. Különösen így volt ez az agrártársadalmakban. A formális oktatás alig létezett, a legtöbb gyerek gyakorlati készségeket sajátított el a szüleitől vagy inasként valaki mellett. Az oktatás sokáig csak a legfelső társadalmi osztályok gyerekeinek a kiváltsága volt, és legtöbbször elvont tudományokra, vallási tanokra, filozófiára fókuszált.
Az ókortól körülbelül a tizenhetedik századig a gyerekeket tökéletlen felnőtteknek tekintették. A középkori műalkotások miniatűr felnőttként ábrázolták őket, ha egyáltalán feltűntek bármelyik festményen. A gyermekkor egyik első történésze, Philippe Ariés írta le először, hogy a középkori Európában nem létezett a gyermekkor.
A középkori társadalmakban a gyerekeket tökéletlen és tapasztalatlan felnőttekként kezelték, hamar munkába állították, nem tekintették ártatlan lénynek. S bár nem volt könnyű élete, viszonylagos szabadságban élt. Ha elvégezte, amit rábíztak, amire már képes volt, ha befejezte a rábízott munkát senki sem törődött tovább vele.
A középkor emberei, s ebben alig volt különbség a nemesség és az egyszerű nép gyermekei között egészen fiatalon házasodtak, ezért aztán a gyermekkor időtartama rövid volt, és a felnőtt szerepekhez való alkalmazkodást hamar meg kellett tanulni. A középkori ember nem rendelkezett egyértelműen körülírható gyermekkor-felfogással, nem volt jellemző rá a gyermeki sajátosságok iránti érzékenység. A gyermek attól kezdve, hogy megélt anyja, vagy dajkája gondoskodása nélkül, már a felnőttek társadalmának részévé vált.
A reformáció pedagógiai elveinek lényege a büntetés
A tizenötödik, tizenhatodik században a gyerekek helyzete egyre nehezebb lett. A reformáció atyja, Luther Márton (1483–1546) szerint a gyerek születésekor rossz, romlott, züllött lélekkel jön a világra. Nevelés nélkül „önző vadállatként él, semmire sem jó, csak evésre”. Luther szerint szerint „aki a vesszőt kíméli, gyermekét gyűlöli”. Aki gyermekét veri, a lelkét menti meg a pokol tüzétől.
A gyermek nem a „világi örömök forrása”, hanem Isten által a szülőkre bízott „örök kincs”, amellyel jól kell sáfárkodni. Luther – akit szülei és tanítói gyermekkorában gyakran vertek – különös gonddal figyelt a gyermekekre: úgy tekintett rájuk, mint „pompás, örök kincsre", amelyet meg kell óvni Isten számára.
Akkoriban nagyon kevesen tudtak olvasni, és sokan voltak írástudatlanok. Luther Márton úgy vélte, hogy az oktatásnak egyetemesnek kell lennie, és hangsúlyozta, hogy az oktatás erősíti a családot és a közösséget. Úgy gondolta, hogy a gyerekeket önálló olvasásra kell nevelni, hogy hozzáférhessenek a Bibliához.Az örök üdvösség elnyeréséhez nem a böjtölés vagy a búcsújárás a legmegfelelőbb keresztényi cselekedet, hanem gyermekeink helyes nevelése. Jó nevelés pedig elképzelhetetlen rendezett, erkölcsös családi élet nélkül.
A Luther által népszerűsített családeszmény szerint a szülők teljhatalommal rendelkeznek gyermekeik fölött: "Az érzelgős szeretetnek itt nincs helye, csak a következetes irányításnak. A jámbor szülőknek a gyereket már kicsi korától kezdve Isten szolgálatára kell nevelni – szavakkal és hathatós tettekkel. Saját akaratát „folyamatosan meg kell törni”; a gyereknek „el kell szenvednie a büntetést akkor is, ha az néhanapján jogtalan”. A gyerek akaratossága szerinte eredendően rossz természetének bizonyítéka, ezt pedig le kell győzni minden áron.
A polgárosodás korában megszünik a gyermeki szabadság
Ariés szerint a modern gyermekkor csak a 17. századtól kezdve alakult ki, amikor a gyerekeket elkezdték elkülöníteni a felnőttektől. A gyermekkor mint elkülönített életszakasz csak ekkor, a polgárosodás kezdetétől jelent meg. Ettől kezdve azonban a gyerekek korábbi korlátlan szabadsága megszűnt. A család és az iskola egyre hevesebben törekedett nevelés útján való formálásukra, arra, hogy a kívánatos viselkedési szabályokat minél hamarabb elsajátítsák, s mihamarább felnőttként tudjanak élni. Megszületik a gyermekek számára írt illemtankönyv műfaja, s megszületik a „jól nevelt gyermek” ideálja.
A korra jellemző, hogy a kicsit is tehetősebb családoknál a gyermek, alighogy világra jön, máris szoptatósdajkához kerül, akinél szorosan bepólyázva, teljes kiszolgáltatottságban telnek napjai – egészen az elválasztásig. A családba visszatérve idegenek veszik körül, akiknek kegyeiért harcot kell vívnia ismeretlen testvéreivel. De itt sem maradhat sokáig, mert pár év elteltével bentlakásos iskolába vagy kolostorba küldik hosszú évekre.
Az iskola zárt világa is ellentmondásokkal terhes. A fenyítés, verés hétköznapi jelenség – ez alól talán csak a legjobb humanisták magániskolái kivételek –, a növendékek teljes kiszolgáltatottságban élnek a tanító állandó felügyelete alatt. A gyerekeket tehát egyre gyakrabban intézményekben nevelik.
Ezekben a kollégiumokban ahol a családból kiszakított, szinte kitaszított gyermek életét egyre több és szigorúbb szabály határozta meg, mind gyakrabban büntették a vétkeseket testi fenyítéssel. A verés, amely kezdetben csak a kicsikre korlátozódott, egy idő után az egész diákságra kiterjedt. A korábbi parttalan szabadságot a szigorú alávetettség követte.
A humanisták „felháborító“ engedékenysége
A humanizmus a középkor végén kezdett kibontakozni, körülbelül a 14. század második felétől a 16. század elejéig tartott, és a gyerekek nevelésében is elnézőbb volt, bár csupán a humanista elveket valló oktatási intézményekben, és családokban, s ezek ritkák voltak. A humanizmust a klasszikus antikvitás iránti érdeklődés, az emberi erények és képességek kiemelése, valamint a latin és görög irodalmi művek újraértelmezése és tanulmányozása jellemezte.
A humanisták a klasszikus kultúra személyiségformáló, nevelő hatását hangsúlyozták, miközben élénken kritizálták a magoltatás és verés régi pedagógiai módszereit. Erasmus, Vives, Montaigne és Rabelais mind olyan humanisták voltak, akik a késő középkor és a reneszánsz idején éltek és hozzájárultak a nevelési és oktatási gondolkodás fejlődéséhez. Bár nevelési módszereik néhány ponton eltértek egymástól, mindannyian az emberi ismeretek és képességek fejlesztését tartották fontosnak.
Erasmus a humanista nevelés egyik legismertebb alakja volt. A latin nyelv tanulását tartotta fontosnak, valamint az éles eszű, kritikus gondolkodás- és a szépirodalom szeretetét. Michel de Montaigne is az egyéni gondolkodás és a kritikus gondolkodás fontosságát hirdette, valamint, hogy a tanulásnak érdekesnek és örömtelinek kell lennie. Elutasította a merev dogmákat és a szigorú szabályokat az oktatásban. François Rabelais a humor és az öröm által vezérelt oktatás híve volt. A "Gargantua és Pantagruel" című regényfolyamában humorral és groteszk elemekkel mutatta be a nevelést és az oktatást.
Ezen humanisták hozzájárultak az emberi oktatás és nevelés megújításához a középkor és a reneszánsz átmenetének időszakában. Elveik azonban csak lassan és viszonylag szűk körben kezdik el átformálni a gyerekről való gondolkodást.
A reneszánsz gyermekközpontúsága
A reneszánsz és a felvilágosodás időszakában kezdték először a gyermekkort egyedi és értékes életszakasznak értékelni. Ez tükröződött a művészetben, az irodalomban és a filozófiában. Egyes filozófusok, például John Locke hangsúlyozták a gyermekek nevelésének a fontosságát. Ez megalapozta a gyermekek fejlesztésével és nevelésével kapcsolatos modern elképzeléseket.
A reneszánsz egyéniség-kultusza ráirányította a figyelmet a gyerekre, de még ekkor sem magának a gyermeknek a szükségletei, vágyai, képességei voltak fontosak, hanem csak az amiből felnőttként majd profitálhat. A szülők azonban ekkor már már gyakran juttatják kifejezésre, hogy örömüket lelik gyermekeikben, de ez az öröm forrása többnyire nem maga a kisgyermek, hanem mint a szülő dicsekvésre való játékszere.
Az ipari forradalom a gyermekmunka kora
Az ipari forradalom azonban jelentős változásokat hozott a gyerekek életében. Azok a családok, amelyek vidékről városi központokba költöztek, gyermekeikre, mint a drága városi élet fenntartásához nélkülözhetetlen családtagra tekintettek. A gyermekmunka egyre természetesebb lett a gyárakban és a bányákban. Az ipari forradaom kezdeti időszakában a gyerekek munkaideje szinte a felnőttekével lett azonos, miközben munkakörülményeik egyáltalán nem voltak biztonságosak. Otthon is gyakran a gyerekeknek kellett felnőtt munkát vállalniuk, házimunkát végezniük és beteg hozzátartozóikat gondozniuk.
Az 1833-as gyártörvény volt az első olyan rendelet, amely korlátozta a gyermekmunkát. Illegálissá tette a textilgyárak számára a 9 év alatti gyermekek foglalkoztatását, és megkövetelte a gyáraktól, hogy minden 9-13 éves gyermek legalább heti 12 órát tanuljon. A gyermekmunkával és az alapfokú oktatás szükségességével kapcsolatos aggodalmak sok országban a kötelező oktatási törvények kidolgozásához vezettek.
A tizenkilencedik században megjelenik a gyerekszoba
A gyermekekre a 19. század közepétől kezdtek másként tekinteni. A gyermekkort fokozatosan egyre inkább a felnőttkortól elkülönülő életszakaszként fogták fel, ahol a gyermekeket óvni kell a felnőtt élet nehézségeitől, különös tekintettel a munkára. A szemléletváltással együtt kialakultak azok jogok és intézmények, amelyek fokozatosan megváltoztatták a gyermekek helyzetét.
Friedrich Froebel (1782-1852) volt az első, aki úgy gondolta, hogy a gyerekek játékon keresztül tanulnak. Megtervezte a tanárképzést ahol a megfigyelés fontosságát hangsúlyozta, valamint a programok, tevékenységek fejlesztését a gyermek készségszintje és felkészültsége alapján. Froebel alapította meg az első óvodát a 19. század végén.
A 20. század elején sok nyugati országban bevezették a kötelező iskolai oktatást, ami tovább erősítette a gyermekkor elkülönülését a felnőtt világtól. Megjelenik a gyerekszoba, a gyerekruházat, megszületik a kifejezetten a gyermekek szükségleteit kielégítő iparágak, a játékgyárak, gyerekbútor gyártók és szolgáltatók. A szülői szerepek is átalakultak, és a modern szülők egyre inkább a gyerekek fejlődését és jólétét tartották szem előtt.
Sokáig tartott azonban amíg a változatos módszerekkel fenyített, és dolgoztatott gyerekekből a mai túlkényeztetett, a család szemefénye lett. Mára Magyarországon is eljutottunk oda, hogy egy átlagos család fizetésének több, mint a felét költi a gyermekeire, s ezért a tanuláson kívül nem vár el semmit.
A gyerekkori fejlődés szakaszai
Ahhoz, hogy a gyerekeket úgy és arra tanítsuk, amire és amikor arra képesek, nagyon fontosak a fejlődéslélektani kutatások. Ezek közül a leghíresebbek között talán az első Jean Piaget (1896-1980) svájci pszichológus. Az általa kidolgozott elméleteket ma is alkalmazzák a pedagógusok és a gyermekpszichológusok. Piaget szerint a fejlődés során vannak olyan időszakok, amikor a gyerekek fogékonyabbak bizonyos típusú tanulásra vagy gondolkodásra, és ezek a periódusok idővel változnak.
0-2 éves korig a gyerekek saját testük mozgatásával kapcsolatos kísérleteket végeznek, például, hogy meddig kell nyújtóznia, hogy elérje az asztalra tett tányért, és mi történik, ha ez leesik. Kialakul a saját test és a környezet megkülönböztetésének képessége, és annak felismerése, hogy a tárgyak akkor is léteznek, ha nem érzékeljük őket.
Körülbelül hétéves koráig, tehát mire iskolaérett lesz azt is megtanulja, hogy a tárgyak nagysága, mennyisége állandó akkor is, ha nem ugyanott, ugyanonnan, ugyanabban a környezetben látjuk őket. Például a víz mennyisége nem változik akkor sem ha egy magas, vékony pohárból alacsony, vastag pohárba öntjük. A fejlődés nemcsak a fizikai, de a társas világ megértésére is hatással van. A gyerek ebben a szakaszban úgy hiszi, hogy az erkölcsi szabályok, például az, hogy igazat kell mondani szintén állandóak, ezek éppoly törvények, mint a fizikaiak.
11 éves korára a legtöbb gyerek már az elvont műveletek, szabályok felfogására, 11 éves kortól pedig már logikai elemzésekre is képes. Sőt a jövőre, lehetőségekre és ideológiai problémákra vonatkozó kérdésekkel is foglalkozik.
Rudolf Steiner (1861-1925), az úgynevezett Waldorf-nevelési filozófia és iskolák megalkotója három fő szakaszt különböztet meg a gyermekek fejlődésében. A nevelés a Waldorf intézményekben a korai éveiben a praktikus, gyakorlati tevékenységekre és a kreatív játékot támogató környezet biztosítására fókuszál. Az általános iskolában a hangsúly a tanulók művészi kifejezőképességének és szociális képességének fejlesztésére tolódik. A középiskolában a kritikai gondolkodásra koncentrálnak.
Eric Erikson modelljében az első szakasz a csecsemőkor alapvető szükségleteihez kapcsolódik. Erikson szerint amennyiben a szülő nem képes a gyermek alapvető szükségleteit kielégíteni, bizalmatlanság lesz az eredménye, ami később frusztrációhoz, gyanakváshoz, önbizalomhiányhoz vezet.
Hároméves korig, ha a gondozók bátorítása megfelelő mértékű és minőségű, akkor kialakul az autonómia érzése. Ha azonban a szülők túl sokat követelnek a gyermektől, megakadályozzák őt abban, hogy olyan feladatokat hajtson végre, amikre már képes, akkor a gyermekben a szégyen és kétség érzése fog ébredni. Hét éves korig megjelenik a gyerekekben a bűntudat érzése akkor, amikor valami, amit akarnak nem sikerül. Ez a hiszti korszak. Ha a nevelő ezt rosszul kezeli a gyerekben bűntudat ébred.
Hét és tízéves koruk között a gyerekek nagyon jól akarnak teljesíteni. Ideális állapotban az általános iskola és a család rengeteg lehetőséget nyújt az elismerésre. Ha ezt a dicséretet nem kapják meg, büntetik, esetleg kifigurázzák őket a teljesítményükért, akkor kialakul bennük a kisebbrendűség érzése a saját képességeik kapcsán.
Tíz éves kor után vagyis a serdülőkorban a gyerek ismét elkezd foglalkozni azzal, milyennek tűnhet mások szemében. Ahogy kezdenek átlépni a gyerekkorból a felnőttkorba, különböző szerepeket próbálnak ki, azért, hogy megtalálják a helyüket a világban. A kísérletezés közben kipróbálnak rengeteg tevékenységet és viselkedést. Végül a legtöbb serdülőben kialakul, hogy ki ő, és merre tart az élete.
A leghíresebb pedagógiai gondolkodók
- John Locke (1632-1704): Angol filozófus és pedagógus, aki A "Gondolatok a nevelésről" című művében megfogalmazta, hogy az emberi tudás fejlődéséhez tapasztalatokra, érzékelésre, kisérletezésre van szükség valamint oktatásra.
- Jean-Jacques Rousseau (1712-1778): A francia filozófus és író, aki a gyermekek természetes fejlődésére és az önkéntes tanulásra helyezte a hangsúlyt. Legismertebb munkája, az "Émile, avagy a nevelés" alapvető hatással volt a pedagógia fejlődésére.
- Rudolf Steiner (1861-1925) osztrák származású német gondolkodó és filozófus a Waldorf-pedagógia megalapítója. Ennek a pedagógiai módszernek a központi célja a gyermek teljes, tehát fizikai, érzelmi és spirituális fejlődésének támogatása, A Waldorf-iskolák világszerte alkalmazzák ezt a módszert ma is.
- Maria Montessori (1870-1952): Az olasz orvos és pedagógus, aki a Montessori módszert fejlesztette ki. Ez a pedagógia a gyerekeket az önálló tanulásra és a kreativitásra ösztönzi. A módszer ma is széles körben alkalmazott az oktatásban.
- Lev Vygotsky (1896-1934): A szovjet pszichológus és pedagógus, elmélete szerint a társadalmi és kulturális környezet alapvető szerepet játszik a gyermek fejlődésében és tanulásában.
(forrás: Bevezetés a gyermekkor történetébe - Szegedi Tudomány Egyetem jegyzet)
Még nincs hozzászólás