A férfi, aki hisztizik
Mostanáig meg voltam róla győződve, hogy a szerelmi kapcsolatokban inkább a nő az, aki jobban igényli a törődést, a gondoskodást, és amikor ezt nem kapja meg, hajlamos a hiszti különböző fokaira. A férfi pedig, aki mindig hűvös és nyugodt, józan gondolkodású és meggondolt, a hisztin csak békésen mosolyog, és megvárja szépen, amíg az magától elmúlik, mert ő a bölcs, az okos, aki képes uralkodni az érzésein.
Hiszti. Érdekes kifejezés, amit lássuk be, leginkább a gyengébbik nemnél jelentkező panaszkodásra használ a köznyelv. Használják még az idegbetegségre, a váratlan indulati kitörésekre, amelyek szeretethiányból, meggondolatlanságból, kapkodásból, szorongásból és bizonytalanságból adódnak.
A hisztéria egyben orvosi szakszó, mely a latin hysteria (méhbetegség) és hystericus (méhbajban szenvedő) szavakból származik. Ám a szó eredetileg a görög a hüszteré szó, magyarul anyaméhet jelent. Hm… Lehetne még ennél is hímsovinisztább az a felfogás, hogy egy ilyen túlfűtött, ingerlékeny, beszámíthatatlan állapot, bárhogyan is nézzük, de azokra jellemző, akiknek méhe van?
Eddig nem törődtem ilyen szinten a lingvisztikában fellépő nemi egyenlőtlenségekkel, és a saját hisztimet is betudtam csupán annyinak, hogy mivel én nő vagyok, jellemző rám, hogy számonkérő üzenetekkel zaklatom a barátomat, hogy miért nem hiányzom neki, amikor nekem ő nagyon.
De valami változott, és pozitív csalódásként ért a tény, hogy a férfi, akit már oly sok éve ismerek – aki idáig mindig az irányító volt, én pedig az alkalmazkodó –, most teljesen kifordult önmagából, és olyan kirohanásai vannak, melyeken én csak bölcsen mosolygok, és békésen megvárom, amíg elmúlnak.
Egy másik, főként a nők körében elterjedt, kissé korlátolt elgondolás szerint a férfiak nem képesek a változásra, egészen egyszerűen azért, mert nincsenek rákényszerülve, és már így is olyan tökéletesek. De valójában mi, nők vagyunk azok, akik az évezredek során tapasztalt patriarchális gondolkodás miatt hisszük csak, hogy nekünk kell alkalmazkodni és változni, mert a férfi úgysem fog.
Ahogy érek, és jó értelemben öregszem, egyre fontosabbnak tartom az „én-időt”, amelybe beletartozik az is, hogy valóban jól el tudok lenni csak úgy magammal. Mivel már van saját életem, amelyhez nem feltétlenül szükséges az említett férfi jelenléte, ő ezt az utóbbi időben nagyon nehezen viseli.
Olyannyira, hogy ez a bizonyos higgadt, hűvös és méltóságteljes férfi mostanában az éjszaka közepén hívogat akár ötször is egymás után, és szipogó hangon számonkér, hogy miért nem találkozunk gyakrabban, és miért nem hiányzom neki. Majd a kirohanása után, mivel maga is tudja, hogy csorbát szenvedett az önbizalma, legalább két napig nem válaszol a békítő üzeneteimre, pontosan úgy, ahogyan én is tettem azelőtt.
Persze, aztán kibékülünk, mert elég csak odabújnom hozzá, és cicásan elmondanom neki, hogy mennyire hiányzott. Nem kell tehát elhinnünk, hogy a férfiak másik bolygóról származnak, mert nagyon is hasonlítunk egymásra, méh ide vagy oda.
Még nincs hozzászólás