A bosszú édes, mint a méz, vagy mégsem?
Köztudott, hogy minden történés, tapasztalat erőteljes hatással van az agyra, az agy pedig hormonokat termel, amitől meg elönt minket valamilyen érzés. A szerelem és a szex például olyan boldogsághormonokat termel, mint amilyeneket a tudatmódosító szerek váltanak ki. Azonban létezik még egy érzés, amely meglepően hatalmas örömöt és elégedettséget okoz, ez pedig nem más, mint a bosszú gondolata.
Bizony, nem maga a bosszú vált ki hatalmas örömöt, csupán annak elképzelése. Több felmérés során arra jöttek rá a kutatók, hogy azok, akiket valamiféle igazságtalanság ért, és emiatt a visszavágásról fantáziáltak, az agyukban a jutalomközpont aktiválódott.
A jutalomközpont értelemszerűen akkor aktiválódik, ha elérünk egy számunkra fontos célt, ha sikert érünk el az életben, vagy éppen, amikor hosszú éhségérzet után végre ételhez jutunk. De vajon mit élünk át akkor, amikor a valóságban is sikerül bosszút állnunk a minket megsértőkön?
Mia Bloom, a Penn State Egyetem professzora, aki számos olyan erőszakos bűntettet elkövetett nővel készített riportot, akik azért álltak bosszút, mert szexuális erőszak áldozatai lettek, érdekes felfedezésre jutott.
Ezek a nők arról számoltak be, hogy a bosszú édes íze után bizony komoly poszttraumás stresszel, szorongással, majd később erős bűntudattal szembesültek. A kutatás eredménye az lett, hogy ha a bosszú tette aktiválja a jutalomközpontot, akkor az, bár ideiglenesen erőteljes kielégülést okoz, később letargia és depresszió érzése követi.
Életem során velem is előfordult, hogy a bosszút tervezgetve bizsergető szenvedélyes izgalom járta át a testem minden porcikáját, de mire arra a pontra jutottam volna, hogy a valóságban is meglépjem az elképzelteket, valahogy mindig elment a kedvem.
Hétéves koromtól tízéves koromig napi rendszerességgel vert meg egy nagy kövér lány a suliban. Leginkább a tesiórák után ugrott rám az öltözőben, azóta sem értem, miért pont akkor jött rá mindig a verekedhetnék. Már a tesiórán is direkt mindig engem dobott ki elsőnek a kidobósnál, de mire az öltözőbe értünk, már súlyos gyomorégéssel vártam, vajon mikor fog nekem rontani.
Mire már majdnem átöltöztem, és épp lehajoltam, hogy bekössem a cipőfűzőmet, titkon abban reménykedtem, hogy talán aznap elfelejt megverni, és akkor puff, fellökött, én meg előreestem a padokra. Hatalmas kacagásban tört ki, majd összeborzolta a hajam, és cuppanós puszit nyomott az arcomra. Én pedig kínomban nem tudtam mást tenni, mint hogy nevetgéltem.
Évekig tervezgettem, hogy egyszer majd bekenem ragasztóval a székét, vagy hogy bezárom a mosdóba, vagy éppen a szüleinek mesélem el, hogy titokban kismacskákat kínoz, ami persze nem is igaz. Teltek a hónapok, és Márta azért is minden tesióra után fellökött, majd cuppanós puszit adott, én meg csak tűrtem tehetetlenül.
Harmadik osztályban azonban új iskolába kellett mennem, mert elköltöztünk, és amikor a tanító néni ezt elmesélte az osztálynak, Márta volt az első, aki odaszaladt hozzám, hosszan átölelt, és azt mondta, jaj, Lucuska, nagyon fog hiányozni a sok mókázás. Köpni-nyelni sem tudtam. Mindig azt hittem, Márta gyűlöl, erre kiderült, hogy ő ezt végig játéknak fogta fel.
Talán ha egyszer lett volna bátorságom elmondani neki, hogy ez nekem annyira nem szórakoztató, abbahagyta volna, de hát lássuk be, gyáva voltam, és inkább nevetgéltem. Azóta 15 év telt el, és azt hiszem, sikerült megbocsátani Mártának, de azért gyakran fantáziáltam azóta is a bosszúról kisebb szerelmi csalódások miatt, de valahogy ezek a bosszúságok mindig előbb elmúltak, mint hogy bosszút állhattam volna.
Persze várjuk ki a végét, sosem tudni, mit hoz még az élet.
Még nincs hozzászólás