Zséda: Soha nem akartam mást!
Tizenéves kora óta áll színpadon. Valójában színésznőnek készült, de a dal, a ritmus ott volt vele, ott élt a szívében. Akkor is, ha éppen prózát mondott vagy balladát. De dönteni kellet. Gyanítom, akkor született meg másodszorra az a pápai kislány, akit ma már csak Zsédaként ismerünk.
Ülünk egy óbudai vendéglő teraszán, kora este van, a város éppen kezd fellélegezni a tomboló hőségtől. Rábeszélem egy kapucsínóra, kortyolunk kettőt, lassan Zséda is kiszáll a hosszúra nyúlt napból.
Fáradtságot látok a szemében, mondom is, mire rábólint, de mindössze másodpercekig hagyjuk, aztán belevágunk. S ahogy válaszolni kezd, a szeme már ragyog, a mondatok lassú hömpölygésükből feltámadnak.
– Emlékszel azokra a pillanatokra, amikor először érezted magadénak a színpadot?
– Furcsa, valahogy sosem volt másképp. Mindig ott voltam, és vagyok a mai napig is igazán otthon. Elég régen Pápán kezdődött, az általános iskolában. Nagyszájú csaj voltam, ma már ezt ki sem néznék belőlem.
Tudod, én voltam az, aki minden szavalóversenyen, prózamondó versenyen elindult, és ráadásul jó eredményeket ért el. Hegedültem, táncoltam, dzsesszbalettoztam, folyton előadtam valamit. Én énekeltem a helyi tanácsi esküvőkön, ahol kérni lehetett egy dalt, mondjuk Mária Magdolna dalát vagy a Szerelem első vérig című film betétdalát.
Azt hiszem, nem tettem különbséget a műfajok között, úgy éreztem, szinte mindegy is, mit csinálok a színpadon, mások előtt, csak hadd szóljon a hangom. Az első igazi nagyobb sikert egy prózamondó verseny hozta el, akkor már a nagyobbak is odafigyeltek rám, Janikovszky Éva Vigyázz, a tanár harap! című roppant vicces prózáját mondtam el.
Aztán jött egy színdarab, amellyel több helyen is felléptünk, és én egyre biztosabban tudtam, hogy merre vezet a későbbi utam.
– A szentesi dráma tagozatos gimnáziumba.
– Igen, ugyanis roppant magabiztosan színésznőnek készültem. Az új, középiskolai osztályom előtt is úgy mutatkoztam be, mint a leendő színésznő, aki majd rendezni is fog természetesen.
Olyan akartam lenni, mint Ruttkai Éva, aki minden műfajban otthon volt, igazi nagybetűs színésznőként álmodoztam magamról. Az öltözködésemmel is jeleztem, különböző szettjeim voltak, imádtam például a romantikus, hosszú szoknyás, kis bőröndös figurámat – tényleg nagyon közel állt hozzám.
– Figurákban éltél?
– Azt hiszem, igen. Ahogy magamra öltöttem az úgynevezett jelmezeimet, nem volt kérdés, én már ott nem csak Adrienn voltam. De emlékszem egy nyári táborra is, hasonszőrű leendő előadókkal nyaraltunk együtt.
A tábortűz körül természetes volt, hogy énekeltünk. Akkor ott valami történt, ugyanis egy este úgy belejöttem az éneklésbe, hogy a többiek szinte nem engedték, hogy abbahagyjam. És csak folyt, áradt belőlem az ének.
Később odajött hozzám egy profi énekesnő, és azt mondta, ilyen hanggal ezt nekem folytatni kell. És hozzátett egy nevet. Sík Olga operaénekes, művésztanár nevét. Megkerestem Olga néni, meghallgatott, elvállalt. Akkor kezdtem el ingázni Szentes, Pápa és Budapest között.
– Mindezt 15-16 évesen?
– Igen, mindenki kapkodta a fejét, én pedig mint a villám, cikáztam, mentem, tanultam. De Olga néni azt mondta, Pestre kellene költöznöm. Nagy felelősség lehetett ezt kijelenteni, de már akkor tudott valamit rólam, amit én még nem.
És végül megérkeztem Budapestre, átiratkoztam a Móricz Gimnáziumba, és elkezdődött a művészi életem. Ami meglepő módon nem az énekléssel indult, hanem színházzal. Játszottam az Arany János Színházban, alapítója voltam a Krétakörnek, és dolgozhattam Ruszt József rendező keze alatt a Független Színpadon.
– Képletesen: a színház nem engedte el a kezedet, vezetett.
– Valahogy így. De közben mindvégig ott lüktetett bennem az is, hogy a zene nálam zsigeri dolog. Az az én igazi miliőm, ott tudom magam a legjobban kifejezni. Ott áll össze a próza, a ritmus, a hang. Éreztem, hogy a zenével vagyok egy…
Nyilván nem véletlen, hogy a versek közül is a balladákat, a XX. századi monológokat szerettem a legjobban, azok ritmusvilága hasonlított a legjobban a zene ritmikájához.
– De lassan dönteni kellett, határozni, elköteleződni.
– Akkortájt alakítottuk meg a Cotton Club Singers együttest. Egy kis klubból, az éjszakai életből nőttük ki magunkat – minden fellengzősség nélkül a legnagyobb koncerttermekig jutottunk el. Szép ívet futott be a társaság. És igen, akkor már dönteni kellett, lehetetlen volt összehangolni a színházi előadásokat a fellépésekkel.
Hét évig tartott, fájó, de ugyanakkor törvényszerű volt a szakítás. Az utolsó együtt töltött évben már éreztem, hogy más is érdekel a zenéből. Nekem mindig is nagyon fontos volt az anyanyelvem, a verseken felnőtt énem egyre erőtejesebben követelte, hogy magyarul is énekeljek. A saját dalaimat a saját kifejezési eszközeimmel.
– Újabb lépcsőfokhoz érkeztél, és léptél. Hogy könyveled el ezt a lépést?
– Az élet igazolta: jó döntés volt. A szólókarrierem kezdete.
– Azért nem kis bátorságra vall egy sikeres, befutott bandából lépni új terepre.
– Igen, de akkor már nem tudtam elfojtani magamban, hogy szélesebb körben kommunikáljak, nagyobb közönséghez jussak el. És ehhez műfajt is kellett váltani. A dzsessz helyett a popzenét választani, ráadásul magyarul. Nem könnyű ebben a műfajban.
A kiválás után sok idő telt el, amíg újra színpadra állhattam. Mert a saját repertoár összeállítása sem egyszerű, lépésről lépésre építkeztem, annak is nagyon örültem, hogy idővel már volt két-három dalom.
– És az első önálló koncerted pillanatát őrzöd magadban?
– Persze, rettenetesen vártam már. Nagyon sok munkát igényelt, sok energiát emésztett fel, semmi nem pottyant csak úgy az ölembe. De nem féltem színpadra állni.
– Megérkezés volt?
– Igen, talán ez a legjobb kifejezés. Megérkezés és hazaérkezés.
– Hogyan születnek a dalaid?
– Sokféleképpen. Akkor is íródnak, ha tudatosan nem is figyelek rá, csak élem az életemet, a történésekből, az érzelmekből merítek témát. Sok dalnak kell ahhoz megszületni, hogy legyen köztük igazán jó is.
De ez nem azt jelenti, hogy lenne olyan dal, amelyikben ne hinnék, de néha furcsa módon nem az lesz sikeres, amelyiket én annak gondolnék. Például a Szeress most! főcímzenéje – mely végül is országosan ismertté tett, és amelynek így nagyon sokat köszönhetek – én is vagyok, és nem is.
Abban olyan vagyok, amilyennek a közönség látni szeretne. A lírikusabb Fosszíliák, a Motel vagy a Más Világ már sokkal inkább ’zsédás’. A munkák közben, ahogy telik az idő, én is sokat változom. Kinőttem dolgokat, sokat foglalkoztam a hangképzéssel például, de ma már elég annak a tudata is, hogy technikailag meg tudnám csinálni, ha akarnám.
De eljutottam odáig, hogy nem ez a lényeg, hanem az egyszerű, tiszta megszólalás. Ami nem feltétlenül népszerű nálunk, de el kell találni az arányokat, és változni is tudni kell. Figyelni a zenei ízlés változására. Olyan ez, mint mondjuk, amikor az utcai viseletből épül be valami a divatba, és nem fordítva.
S ha így van, érdemes elgondolkodni, hogy vajon miért alakult így. Ha azt érzem, hogy egy új stílus nekem passzol, tetszik, és tudok vele változni, akkor megyek vele. Változom én is. Egy dolog azonban biztos nem változik: mindenbe munkát, energiát teszek, teszünk. Mert e nélkül nincs tartós siker.
– A tehetségkutató zenei műsorok valahogy nem ezt sugallják az új generációnak.
– Tehetségkutatók a világon mindenütt vannak. Akadnak, akik eltorzulnak benne, mert azt gondolják, hogy ez a szakma, holott csak egy tévéműsorról van szó. Viszont vitathatatlanul nagy lehetőség, amit ha jól használ ki az ember, sokat nyerhet vele.
Akadnak pozitív példák is, például az egyik kedvelt angol énekesnőm, Jessie J. esete. Ő tudatosan lépett a kínai piacra, nyitni akart azzal, hogy jelentkezett egy ottani tehetségkutató műsorba. Megnyerte, nyilvánvaló, hogy ez üzletileg is sikert jelent neki. Szóval így is lehet a tehetségkutatókra gondolni.
De hogy egy más kontextusban magamat is említsem, 2006-ban részt vettem a Szombat esti láz című táncos műsorban. Jólesett újra táncolni, újra használni a testemet. Végül nem nyertünk, bár bevallom, szerettem volna, de így is nagyon sokat kaptam a műsortól.
Levetkőzhettem a gátlásaimat a színpadon. Mertem levetni azokat. Törőcsik Mari mondta, hogy kell a gátlás a civil életben ahhoz, hogy a színpadon megszabaduljunk tőle. A színpadon nem lehet jól neveltnek lenni, az nem működik.
– Előttünk a nyár, gondolom, rengeteg munkával.
– Sok-sok koncert, fellépés következik, talán a legkülönlegesebb a Várkert Bazárban július 26-án a Volt egyszer egy Ifipark sorozatbeli koncertem, ahol a vendég Charlie lesz. Megtisztelőnek tartom, hogy a nagy generációs zenészek, előadók sorába az Ivan & The Parazol mellett engem is beválasztottak.
Aztán persze készül az új lemezem, a sorban a nyolcadik, és az új Kalendárium könyvem, amelynek írásai most a minimalizmusról szólnak. És azért igyekszem pihenni, nyaralni a családdal, hiszen mégiscsak vakáció van, és gyönyörű nyár!
Még nincs hozzászólás