Zeném tiéd
A zene mindenkié - idézte egyszer bölcs énektanárom, és bár egy-egy diák felismerhetetlen nyekergése során talán még ő maga is elbizonytalanodott, az állítással nehéz lenne vitába szállni. De lehet-e a párunk zenéje mindig a miénk, férfiaké is?
Bár zenei téren meglehetősen merész vállalkozás lenne általánosítani, talán itt is léteznek férfiasabb és nőiesebb „műfajok”. Egy keményebb rock- vagy metálkoncerten bizony kevesebb a – rendszerint talpig feketében felbukkanó – fehérnép, ugyanakkor az érzelemdús sanzonokra alighanem könnyebben hangolódik rá a szenzitívebb női lélek.
Természetesen az utóbbi kategória is számtalan árnyalatot rejt magában, és hát miért ne lehetne olykor-olykor érzékeny a férfiember is; de azok a bizonyos „nyálas számok” azért mégiscsak a nőknek lettek kitalálva.
Nincs is ezzel semmi gond, de mit van mit tenni, a nő már csak olyan (egyébként a férfi is), hogy bebarangoltatná szerelmével lelkének virágos mezejét, és mi sem alkalmasabb erre, mint közösen meghallgatni a nyolcezredik „Nem tudok élni nélküled”-típusú tucatszámot.
A férfi jó esetben egy dolgot legalább érzékel ebből az akcióból. Átlátja, hogy ama virágos mező, a színes-bimbózó női lélek továbbra is létezik, csak most fűnyíróként andalgott át rajta a közhelyekből építkező szerelmes dal – na, igen, az önkifejezés nehézségei, ugye.
És innentől megható ez az egész, mert a párunk szeretné a zenén keresztül is kifejezni az érzéseit, rólunk beszélne, ó, csak hát, mint ahogy a megfelelő szavakat sem találjuk néha, úgy a szívbemarkoló szám is lehet totális melléfogás. Ha mástól tehát nem is, a nő tévúton járó igyekezetétől a férfi is joggal érzékenyedhet el, de csak kellő lélekjelenléttel: még egyszer azért nem kell meghallgatni, kedves.
Van viszont olyan eset, amikor hallgatni kell. Az éneklés lélekre gyakorolt pozitív hatásáról mindannyian tudunk, így párunk danolászása feltétlen örömmel kell, hogy eltöltsön minket. Még akkor is, ha az X-Faktor legtehetségtelenebb castingsztárjai között is csak a teletexten feliratozva jelenhetne meg.
Az empátiára itt talán még nagyobb szükség van, mert egy csöpögős-giccses dalt humorosan még csak eltolhatunk magunktól különösebb sért(őd)és nélkül, de összetörni a másikban a Mariana-árok mélységében megbúvó énekesnőt, na, azt nem szabad. Marad tehát az egy talpalatnyi csendes zug felkutatása vagy a fülhallgató, de közös zenehallgatásra is biztathatjuk az önjelölt Beyoncét: milyen jól jön ilyenkor az a „Nem tudok élni nélküled”-dal!
Nem mellesleg a leghamiskásabb ének is csodaszépen csenghet, mikor az anya énekel a gyermekének – hiszen a zenei teljesítménytől függetlenül jót tesz a kicsinek. Ilyenkor a férfit is meg-megcsalja a hallása, lám-lám, csak érdemes volt átvészelni a beéneklés hosszú éveit: szól a dal, és mintha egészen jól szólna… Még így, férfifüllel is.
Még nincs hozzászólás