Vissza a gyökereinkhez
Korunk egyik velejárója a nagyfokú bizonytalanság: sokszor kiszámíthatatlan, hogy épp merre tartunk. Jövőnk nagy kérdéseire választ aligha kaphatunk, de kétségeink között megerősíthet bennünket, ha a múltunk felé fordulunk, és utánajárunk, honnan is jöttünk.
A kezdeti lépések könnyűnek mondhatók: még élő, idősebb rokonainkat felkereshetjük, bekukkanthatunk velük a fiókok mélyére, régi dokumentumok után kutatva, átnézhetjük a pince, vagy a padlás limlomos dobozait, nyomra éhesen. Anyakönyvi kivonatok, bizonyítványok, házassági papírok és fotók segíthetik a családfa felvázolását, na meg nem utolsósorban a nagyszülők, dédszülők talán sosem hallott történetei.
Némi türelemmel és kitartással néhány generációt fel is térképezhetünk, terebélyesedhet a családfánk lombja, aztán, ha források híján megtorpantunk, nem árt szakemberhez fordulni. A módszeres családfakutatás ugyanis széles körű ismereteket követel, ahogyan Bárdossy Péter történész, levéltáros is állítja. „Nem csupán a makro- és mikrotörténelmi folyamatokról kell tudni, elengedhetetlen a latin és a német nyelvtudás is. Arról már nem is beszélve, hogy a régi, kézzel írt, olykor firkált szövegek elolvasása is nagyfokú rutint igényel. Az internetes sorvezetők segítségével tehát nem lehet messzire jutni.”
A múlt század közepén a származásról sokszor jobb volt hallgatni (a nemesi, „burzsoá” ősökért a szocializmusban, a zsidó felmenők miatt pedig a holokauszt idején járt kegyetlen meghurcoltatás), igaz, titokban sokan próbáltak fényt deríteni családjuk korábbi nemzedékeire. A családfakutatás ma már a reneszánszát éli.
A szakértő szerint ebben közrejátszhat az, hogy a rendszerváltás óta megerősödött a nemzeti öntudat, s ehhez hozzátartozik a magyarok történelme, amely végső soron a magyar családok története – vagyis a mi történetünk. Bárdossy 1999 óta foglalkozik hivatásszerűen családfakutatással. Tapasztalata szerint főleg a negyven körüli korosztályban ébredt fel az igény – ez bizonyára egyfajta szellemi érés eredménye –, hogy megismerje az elődeit. Egyre többen szeretnének tisztában lenni a családfájukkal, a többséget általában a puszta kíváncsiság vezérli.
A családfakutatás egyik alapvető forrása a Magyar Országos Levéltár Filmtára, amely filmmásolatban őrzi a mai Magyarország területén található helységek 1895. október 1. előtt keletkezett, a történelmi egyházak által vezetett anyakönyveinek mikrofilmfelvételeit. A Trianon előtti országterület néhány településéről is vannak mikrofilmezett anyakönyvek. E hatalmas és egyedülálló gyűjtemény tulajdonképpen a mormon egyház részére készült, nagyrészt az 1959--1967 közötti időszakban. A mormonok ugyanis nagy hangsúlyt fektetnek a családfakutatásra: egy világprojekt keretében keresik az elhunyt ősöket, akik esetleg nem hallottak az evangéliumról.
(forrás: Magyar Nemzeti Levéltár, www.mnl.gov.hu)
Nem ritka az sem, hogy valaki egy neves ős reményében keresi fel a családfakutatót. Mivel a magyarországi nemesség a korabeli társadalom meglehetősen szűk rétegét alkotta, és a nemesi családok jórészt egymással házasodtak a vagyon megőrzése és gyarapítása érdekében, kevesen dicsekedhetnek történelemkönyvekből is ismerős, „nagy” elődökkel.
Ez azonban általában nem okoz csalódást. Egy 3-4 méter széles, 7–10 generációt, 300–400 felmenőt tartalmazó családfa mindenkit lenyűgöz.
Meg lehet rajta keresni a család névadóját, aki több száz évvel ezelőtt született, lehet tudni, hogy hívták, hol élt, mi volt a foglalkozása, kivel házasodott össze, kik voltak a gyermekei.
A földművelő családoknál a 17. század végétől létező egyházi anyakönyvi kivonatokra támaszkodhatunk (az állami anyakönyvezés csak 1895-től datálódik), ám ezek csak a legfontosabb – a születési, a házasságkötési és a halálozási – dátumot tartalmazzák. A nemesi családok ősfája még korábbra is visszatekinthet – az ő esetükben a származás kulcsfontosságú volt az örökösödés szempontjából. Ezeknél a famíliáknál ráadásul találhatunk történeteket is, a számtalan kölcsönper során ugyanis élethelyzeteket, sztorikat is feljegyeztek olykor. Ne lepődjünk meg, ha a családfakutatás nem várt eredményt hoz.
A történelmi Magyarországon sok-sok nemzetiség élt együtt – nem csoda tehát, ha „színmagyar” családról alig beszélhetünk. Nem nagyon tudunk olyan családot mondani, amelyben ne lettek volna például svábok vagy szlovákok – ez ugyanis a történelem során betelepített két legnagyobb népcsoport. „Van, akiben ez disszonanciát vagy sértettséget ébreszt, de a többség inkább örömmel veszi, hogy milyen sokféle őssel, nemzetiséggel áll rokonságban" – osztja meg a tapasztalatait Bárdossy Péter.
Múltunk tehát számtalan titkot rejt, egyszer érdemes az eleink nyomába eredni – csak hogy tudjuk, kik vagyunk.
Még nincs hozzászólás