Viharzónák
Az okok különbözőek lehetnek, de mikor az indulatok rárontanak egy emberre, az nemcsak neki fáj. A közelében állóknak pedig ilyenkor nagyon nehéz belátniuk, hogy márpedig neki a legrosszabb.
Bea hatodikos, és az iskola réme. „Rosszabb, mint egy fiú! Ha rájön a dili, nem lehet megállítani. Komolyan félek tőle. A múltkor is, ahogy nekiment az osztálytársának, mint a villám, úgy kapta el ... mint egy kobra. Aztán csípett, rúgott, harapott. Igazi, megátalkodott, rossz gyerek.” Beáról otthon sem sokkal jobb a vélemény. „Ha valami nem úgy történik, ahogy ő elképzeli, valami hihetetlen hisztéria lesz úrrá rajta. Ilyenkor nem néz senkit és semmit ... magát sem. Azzal fenyeget, hogy leugrik az erkélyről. Már kétszer is kihívtam a mentőket, mert féltettem. De az sem volt jobb: erővel bevitték a pszichiátriára. Teljesen tehetetlennek érzem magam.”
Ki gondolná, hogy Bea néhány éve még kitűnő tanuló volt? A szülei büszkesége, mindenkivel kedves, cserfes kislány. Aztán sok viharos változás történt a családban, többszöri költözés, iskolaváltás – a kislány körül minden megváltozott, az emberek, és a környezet is. Ettől még nem kellene így kifordulnia önmagából mondhatnánk, és mondják is a pedagógusok, rokonok, mert nem találják Beához az utat. Amitől a kislány, persze, még jobban elszigetelődik, még kevésbé tudja elmondani, hogy mi bántja. A család felnőtt tagjai el vannak foglalva a saját problémáikkal, a pedagógusoknak – ha esetleg tudnak is valamit a család történetéről – nincs elég idejük és energiájuk Beára.
Dani még csak ötödikes volt, de már a harmadik iskolából akarták eltanácsolni. Apja nem érzékelte a problémát: - Én is éktelen rossz gyerek voltam, és mégis ember lett belőlem - mondta. Dani és az édesanyja azonban a családterapeuta kérdéseire meglehetősen plasztikusan írta le a vészterhes jövőt, ha nem sikerül leállítani a ciklonként jelentkező indulatkitöréseket. Megszületett hát az elhatározás, hogy fel kell venni a harcot ezzel a ... Ciklonnal, ahogy a család elnevezte. De hogyan lehet küzdeni egy természeti csapás ellen? Dani egyik öccse javasolta a viharjelzők felállítását, ami eleinte nagy derültséget okozott, majd rájöttek, hogy nem is olyan rossz az ötlet, hiszen alkalmanként világosan lehetett látni a gyereken, ahogy az égen is, a viharfelhők gyülekezését. Dani irányításával a három gyerek kifinomult jelzőrendszert dolgozott ki színes (papír)zászlókkal, és megtalálták a helyét is, a lakás egy központi helyiségében. Némi vitát váltott ki, hogy vajon el kell-e kerülni a viharral fenyegető helyzeteket, de Dani némi gondolkodás után azt javasolta, inkább majd ő megküzd a szélviharral, befogja a vitorlájába, és például elmegy futni, nekimegy a bokszzsáknak, vagy kiáll a teraszra kiabálni. Ezek közül ő választhatott. A jelzőrendszer elkészültéről és működéséről részletesen beszámoltak a családterápiás üléseken. Szerencsére Dani osztályfőnöke is partner volt, így a tábla sarkára írt kicsi jelekkel ő is figyelmeztette Danit, ha látta a ciklont jelző villanásokat. Néhány hónap alatt a viharok annyira megritkultak, hogy a viharjelző rendszer már csak egy emlék maradt arról, mennyire össze tud fogni a család a bajban.
Mi történt? A gyerek hibáztatása helyett sikerült megnyerni őt, hogy játékos formában győzze le a neki magának is sok kellemetlenséget és szomorúságot okozó problémát. A jelzőrendszer felépítése közben elemezték az okokat és okozatokat, rájöttek, ki hogyan működik, amikor elborítja az indulat, és mellesleg azt is észrevették, hogy a viharnak nem Dani az egyedüli okozója. A ciklon elleni küzdelem így közös vállalkozássá vált, ami összekovácsolta a családot.
Így a szereplők bekerülnek egy spirálba, amiben Bea egyre „rosszabb”, a pedagógusok eszközei egyre fogynak, és hamarosan a legjobb megoldásnak azt látják, ha másik iskolába küldik a kislányt. A szülők pedig egyre jobban elbizonytalanodnak a kétfrontos harcban. Egyrészt kiállnának a gyerekük mellett a tanárokkal szemben, másrészt gyakran egyetértenek velük, hiszen ők is hasonló problémákkal küzdenek Beával otthon. Már mindenki csak a túlélésre játszik, és valahogy elfelejtődik, hogy kinek is a legnehezebb: Beának, hiszen mindez az ő bőrére megy. Nem jó neki, hogy az indulataitól nemcsak a tanárok, hanem az osztálytársak is félnek, hogy ha tanul, már akkor is csak kettesre tudja kijavítani az eredményeit, és hogy a változás irányába tett kísérleteit egy kézlegyintéssel intézik el.
Ebben a súlyos helyzetben is van azonban remény. Ha sikerül meglátni Bea szenvedését, visszaidézni azokat az időket, amikor még az egész család büszke volt rá – és ő is saját magára –, akkor fel lehet építeni egy új történetet, amelyben Bea nem rossz, hanem harcban áll az indulataival. Támogatni kell a kislányt abban, hogy jó stratégiát találjon ki ezzel a nagyon makacs ellenféllel szemben. Pillanatnyilag ugyan még az indulatok uralkodnak rajta, ezek határozzák meg a viselkedését, de segítséggel felveheti a kesztyűt ellenük. Ha pedig mindenki bízik abban, hogy Bea képes lesz a győzelemre, és támogatják őt ezen a nehéz úton, akkor a siker nem fog elmaradni.
(A szerző családterapeuta.)
Még nincs hozzászólás