Vidékinek lenni: áldás és átok
Vidékinek lenni egyszerre áldás és átok, legalábbis számomra, a született vidékinek. Annyi bizonyos, a vidéki lét nem csupán egy állapot, hanem sokkal több annál: olyan meghatározó érzés, amely egy egész életen át elkísér. Vidékinek lenni büszkeség.
Néhány kedves barátom így fogalmaz arról a bizonyos vidéki életérzésről.
Török Tímea, huszonhat éves alkalmazott Ajka Padragkút részén született. Számára a vidék maga a nyugalom és a csend. „Madárcsicsergés és szabadság – ezzel a két szóval jellemezném a vidéket. Mivel ott él a családom, a vidék az otthont jelenti, s a kötődést. Belépek az egykori kis szobámba, látom a tárgyaimat, és megrohan a sok régi emlék. Hátramegyek a kertbe, és eszembe jut a gyermekkorom, velem vannak azok a családtagok is, akik már nem lehetnek itt…”
A negyvenkét éves Eiler Judit Szolnokon született. A fogászati asszisztens így fogalmaz: „A vidéki lét – maga a kiegyensúlyozottság! Reggel felkelek, megcsinálom a kávémat, és kiülök a teraszra, amíg megiszom. Én akkor is kiülök, ha hideg van. Nincs annál jobb számomra a vidéki életmódban, mint a friss levegőn kezdeni a napot. Ez hiányzik igazán, és a kertben való molyolás.”
Pereg Péter a Somogy megyei Jután él. „Lényegesen erősebbnek érzem magamban a hazaszeretetet, mint egy átlag városlakóban. Jobban ragaszkodom a Balatonhoz, a somogyi erdőkhöz. A disznóvágás, a szüret és a pálinkafőzés tradíció vidéken – furcsán nézek arra, aki még nem tapasztalta egyiket sem.”
Wéber Kati Alsóörsön él, ahol felületkezelő technológus a helyi bútorgyárban. „Én azért szeretek vidéken élni, mert jó érezni, hogy tartozom valahova, és én is számítok a közösségben. Nem akkor érzem, hogy otthon vagyok, mikor a kapunkon lépek be, hanem amikor a településünk határát lépem át. Kiváltságosnak érzem magam, hogy ide születtem, és vidéken élhetek.”
A középkorú Mohai Tibor pályázatíró imád vidéken, Gyulán élni. „Fejből fel tudom sorolni a kocsmák neveit, gúnyneveit, sőt, a legtöbb esetben még az elnevezés történetét is ismerem. Tudom, kitől lehet venni pucolt kapirgálós csirkét, melyik tanyára kell kimennem, ha birkahúsra vágyom. Piacra nemcsak a friss zöldségért járok, hanem másokkal találkozni, beszélgetni is. Vidéken a hangok, az illatok is mások, mint a fővárosban. Itt teljesen természetes, ha a munkahelyen az iroda ablakát kinyitva beröppen egy veréb vagy egy fecske. Vidéken élni annyit jelent, hogy családi szórakozásként nem a mekibe járunk vacsorázni, hanem sütünk este szalonnát, egy malteros téglákkal körberakott placcon.”
Én magam is lokálpatrióta vagyok. Számomra a vidéki lét a gyulai várat jelenti, a felhőtlen gyerekkort, az önfeledt nevetéseket a strandon. A szüleimet, a testvéremet, a drága halottaimat. Vidékinek lenni: zöldellő és illatozó fák, harapható levegő, idilli hangulat, amely felér egy hét nyaralással. Álmos és önfeledt hétvégi reggelek a gyulai piacon, gyümölcsválogatás, sorban állás, és a jól megérdemelt fokhagymás lángos. Nyaranta hobbikert, ahol feketéllő kézzel szedte a család a meggyet, a cseresznyét.
Örökös ingázóként és utazóként még mindig hatalmasat dobban a szívem, amikor befut velem a kis piros vonat, és meglátom a „Gyula” táblát. Ám a vidéki létben leginkább a vidéki emberek, s a vidéki emberség a meghatározó számomra. Vidéken még elhangzik a „köszönöm” akkor, amikor kell és illik. Rád köszönnek az utcán, belenéznek az arcodba, és bizony mindenkivel váltasz néhány szót, akár tetszik, akár nem.
Vidéken ugyanis szem előtt van az ember. Mindez – bevallom – sokszor zavarba is ejt, hiszen úgy érzem, képtelen vagyok visszavonulni, és csakis magamnak létezni. Azt is tegyük hozzá – akár tetszik, akár nem, a vidéki lét egyik alappillére a pletyka, a kibeszélés, más emberek és élethelyzetek nagyon alapos kitárgyalása. Vidéken mindenki jobban ismeri a saját életemet, mint én.
És számomra az is a vidéki lét kellemetlen velejárója, hogy az estéimet a szülővárosomban – ha akarom, ha nem – otthon kell töltenem, mivel este kilenc után mintha ciánnal szórták volna be az utcákat. Leginkább télen borul sötétség a kisvárosokra, s egyetlen lélek sem lézeng odakinn.
Az sem a véletlen műve, hogy tősgyökeres vidékinek vallom magam, mégis a fővárosban élek. Soha annyit nem hallottam a „túlképzett” szócskát, mint ahányszor orrom alá dörgölték ezt a szitokszót a szülővárosomban. A Viharsarokban kell ahhoz élni, hogy megtudja az ember, mit is jelent valójában a „nincs munka” szókapcsolat.
Sokszor eszembe jut egykori tanárnőm, Jolika néni története, aki idősebb korára enyhén halláskárosulttá vált, ezért nyugdíj előtt néhány évvel kirúgták imádott általános iskolájából. S mivel éveken át hiába keresett munkát, kénytelen lett takarítónőként elhelyezkedni. Mindannyiunk Jolika nénije, aki írni-olvasni tanított, általános iskolai tanítónőként emelt fővel és méltósággal takarít, nap nap után.
Hát, ez is a vidék. Meg persze az önfeledt nyáresték, kollégistaként a szentesi piacon vásárolt csíramálé, a közös szalonnasütések a barátokkal, no és a hatalmas csobbanások az utánozhatatlan Tisza-parton, a Körös-toroki szabad strandon.
Még nincs hozzászólás