Véletlen befutó? Vagy semmi sem véletlen?
Bár serdülőként többszörös magyar síbajnok volt, most mégis úgy fogalmaz, mint egy magányos csónakos. Én csak mentem, amerre vitt a ladik. Bányai Miklós nem egészen négy évadot töltött az egri színházban, majd gondolt egy nagyot, és nekivágott a világnak. A szíve Mexikóba húzta, aztán egyszer csak Julia Robertsszel forgatott Los Angelesben.
Az Equus főszerepét játszotta Egerben, Csizmadia Tibor társulatában, de huszonnégy évesen már úgy érezte, beszűkült körülötte a tér.
„Sokat játszottam, Zsótér Sándorral és Máté Gáborral is dolgozhattam, csak egy idő után egyre gyakrabban merült fel bennem a kérdés, hogy akkor majd hatvanéves koromig a templom és a kocsma között élek egy kisvárosban? Hajnali háromig szépen leiszom magam a színészbüfében, aztán hazatámolygok, alszom öt órát, nagy nehezen feltápászkodom, délelőtt próba, este előadás, és mindennap ugyanaz?
Egyre nyugtalanabbul éreztem magam. Erről természetesen nem a színház tehetett, hanem az, hogy fiatalon, kialakulatlan személyiségként kerültem oda. Sodródtam az eseményekkel. Ha maradok, abból előbb-utóbb baj lett volna. Pánikrohamaim voltak, apró jelzéseket kaptam, hogy nem vagyok szabad. Nem örömből, hanem megfelelésből kezdtem játszani. Kiégett bennem minden, amiért én ezt eredetileg csinálni akartam. Váltanom kellett.”
A váltást pedig Mexikó hozta el. Kirándulni ment a szüleivel, s az utolsó este találkozott valakivel. Szerelem első látásra? Igen, még mindig van ilyen.
„Nem az volt, mint általában, hogy megkergülök a szerelemtől, vagy annak hiányától, hanem egyszerűen megnyugodtam mellette. Nyolc-kilenc órát lehettünk együtt, de az olyan volt, mint a mesében. A tengerparton, egy bárban találkoztunk. Befejezte a mondataimat. Én erről a nőről csak szuperlatívuszokban tudok beszélni. Külső és belső szépség, bölcsesség, minden együtt van benne.
Én zokogtam, ő nevetett, amikor elbúcsúztunk. Nálam maradt két szál cigije, írtam neki, miután hazajöttem, hogy ezt majd szívjuk el együtt. Három hétig bírtam itthon. Visszamentem hozzá. A huszonöt négyzetméteres kis tengerparti lakásában főztünk, és szerettük egymást.”
Aztán újra haza, ismét e-mailek sora, a Karib-tenger után pedig a sötét próbaterem Egerben. Két hónap múlva már ment is volna vissza. De már nem várta, akihez a szíve húzta.
„Azt írta, ő még egy elválást már nem viselne el, inkább hagyjuk abba. Éljük mindketten a magunk életét, ő éttermet akar nyitni, nekem fontos a pálya, legyünk hálásak azért, ami történt. Hónapokkal később mégis repülőre ültem. Mexikó, három hónap! De ő már egy hátizsákkal vándorolt Guatemalában. Senkiről sem akart tudni.
Beálltam péknek a tengerparton. Mindent le akartam nullázni magamban. Sok minden letisztult bennem, majd hazajöttem, játszottam még Egerben, és újra visszarepültem Mexikóba, fél évre. Megtanultam spanyolul, laktam a dzsungelben, ahol a szemem előtt sétált el a jaguár, aludtam függőágyban a tengerparton, és álláshoz jutottam egy jógastúdióban.
Recepciós lettem. Ott találkoztam Johann Urbbal, a Los Angelesben élő észt színésszel, aki azt mondta, ha eljön a nap, amikor tovább akarok lépni, akkor Los Angeles felé vegyem az irányt, ő szívesen segít.”
Egy év elteltével – ami alatt itthon műsorvezetője lett egy televíziós tehetségkutató versenynek, és több reklámfilmben szerepelt, bekerült Joseph Fiennes mellé a Herculesbe, Jonathan Rhys Meyers partnere volt a tízrészes Dracula című angol sorozatban – úgy döntött, áll elébe a Los Angeles-i megmérettetésnek.
„Nem volt hol laknom, nem volt autóm, jogosítványom, ami nélkül ott el vagy veszve, de mentem. Így szövődött köztünk Johannal világraszóló barátság. Várt a repülőtéren, és később is mindenben számíthattam rá. Reputációként pedig ott volt a kezemben a Voice és a Dracula anyaga. Elkezdtem pincérkedni, ami állandó bevételhez juttatott, ki tudtam fizetni a kocsit, a lakást, és a castingjaim is meglódultak.”
Így jött aztán a nagy fogás, egy világhírű kozmetikai cég reklámfilmje, amelybe őt is beválasztották. Sokáig csak annyit tudott, hogy lesz majd egy híresség is a filmben, de hogy ki, azt csupán a forgatás előtti napon közölték.
„Kettős érzés volt bennem, amikor Julia Roberts megjelent. Egyrészt, hogy kivel hoz össze az élet, másrészt pedig, hogy ő is csak egy ember. Igaz, csodálatos, sugárzó jelenléttel, nyugalommal, eleganciával. A próbák utolsó pillanatáig a fénydublőre helyettesítette, utána jött be ő, s engem rögtön mellé ültettek.
Nem mutatkozott be senkinek, hiszen tudta, hogy ismerjük, csak köszönt, és nagyon kedvesen viselkedett. »Mondtak valamit – kérdezte –, hogy melyik verzióval kezdünk?« Nem volt megadott szövegünk, így azt, hogy ki vagyok, honnan jöttem, meghagyhattuk magára a jelenetre. Három napot vett igénybe a forgatás, így elmondhatom, hogy három napot töltöttem Julia Roberts társaságában.”
S hogy az élet is mekkora rendező! Három hónappal később, egy egészen más helyzetben ismét találkoztak.
„A reklámfilm után visszamentem felszolgálni. Egy múzeumi jótékonysági vacsorán hordtam ki a pürét és a salátát, az asztalnál olyan hírességek foglaltak helyet, mint Steve Martin, Diane Keaton, Salma Hayek, Emma Stone és ő… de nem láttam a az arcát, mert háttal ült. Akkor fordult felém, amikor letettem elé a krumplisalátát. »Bocsánat, ebben hagyma is van?« – kérdezte, és azonnal kapcsolt, hogy mi már találkoztunk. Felállt, megölelt, adott két puszit, érdeklődött hogy vagyok...”
Ma már nemcsak Amerikában, Londonban is van ügynöke Miklósnak, de még nem döntötte el, hol, mennyi időt fog eltölteni. Ami biztos, az a magyar bázis, Budapest. A többi kalandozás, mondja. Vagy bejön, vagy nem. Semmit nem erőltet.
„Még most is vannak pillanatok, amikor összeszorul a torkom. A félelem több szintjét ismerem. De már nem hagyom, hogy mások döntsenek helyettem, én irányítom az életem. Julia Roberts mellett is úgy ültem, hogy összesen száz dollár volt a zsebemben. Nem tudtam, mi lesz másnap. És ez így ment hónapokon át.
Az ember egy ideig sír, panaszkodik, dühöng, szenved, egyszer csak mindent elenged, s akkor dob valamit elé a sors. Minden valahogy a semmiből bukkan elő. Ha zárva van előttem egy kapu, megpróbálom kinyitni. Ehhez kell a bátorság. Ha úgy érzem, kevés van belőle, összeszedem magam, és indulok neki újra. Kemény helyzetek edzenek, de igyekszem jó tanítvány lenni.”
Még nincs hozzászólás