Végigsírtam az éjféli misét
Azt a karácsonyt soha nem fogom elfelejteni. Akkoriban nagyon utáltam az ünnepeket.
Már november végén ajándékok után koslattam. Én vásároltam meglepetést férjem anyjának, első házasságából való fiának, később a fia feleségének, s persze az én szüleimnek és saját két, elkényeztetett kölykömnek. December elején elkezdtem takarítani, a hónap közepén bejglit sütni.
Szenteste rendszerint gesztenyével töltött pulykát csináltam, az asztalt nyolc főre terítettem, és egész este arra vigyáztam, hogy senki ne vesszen össze senkivel. Az ünnepek előtt rendszerint már hetekkel csak marakodtunk Miklóssal. Ő úgy érezte, túl sokat költök, én úgy, hogy cseléd vagyok a saját házamban. Szenteste persze úgy viselkedtünk, mint egy igazi család.
Ünneplőbe öltöztünk, kiosztottuk a gyönyörűen csomagolt ajándékokat, megköszöntük egymásnak, és mindenki úgy tett, mintha örülne. Ünnepek után pedig tovább veszekedtünk. És ez így ment huszonkét éven át.
Addig az utolsó karácsonyig, amikor december 21-én este tízkor csengett a telefon. A János-kórház volt az ügyeletes. Úgy rohantam be taxival, ahogy voltam, pakolással az arcomon. Mire beértem, a lányom gyomrát – miután szerelmi bánatában bevette az apja összes altatóját – kimosták. Két nappal később a pszichiátrián aláírattak vele egy papírt arról, hogy többé nem követ el öngyilkosságot, és hazaengedték.
Huszonharmadikán a fiamat egy diszkórazzia során előállították két szem Ecstasy tabletta miatt. Miklós ügyvédet fogadott. Az ügyvéd azt tanácsolta, bármit kérdeznek a gyerektől, ne válaszoljon. De miért, ordítottam a telefonba, nem bűnöző. Hallgasson, mondta a jó nevű ügyvéd. Igaza volt. Robit 36 óra elteltével hazaengedték. Ez volt az utolsó csepp a pohárban.
Huszonnegyedikén reggel, bőröndbe dobáltam a téli cuccokat. Elutazunk, mondtam a két elképedt gyerekemnek. És a vendégek? Kérdezte Miklós. A vacsora, a gyertyagyújtás, anyám, az ajándékok? Teszek rá, mondtam. Jössz, vagy maradsz?
Útközben az ajándékokat beadtuk a fiához, a bejglit, a fagyasztott pulykát anyósomhoz. Amikor az országból kiléptünk, a határőr boldog karácsonyt kívánt. Ötven kilométerre jártunk Graz fölött, amikor elkezdett esni a hó. Hat óra volt és sötét este, amikor Murau mellet, egy apró faluban, egy kivilágított ház előtt megálltunk. Három napra kerestünk szállást. Ilyenkor? Kérdezte az elképedt háztulajdonos. Nem részletezem.
Este tízre találtunk hálóhelyet. A kisváros templomában végigsírtam az éjféli misét. Éjjel mélyen, fáradtan és álomtalanul aludtam. Amikor hajnalban kinyitottam a szemem, fehér volt körülöttem a világ. Miklós is felébredt. Hozzám bújt, és úgy szeretkeztünk, mint valamikor régen, lustán, lassan és nagyon sokáig. Robi ránk nyitott. Hoppá, hoppá, mondta.
Távolról hallottuk, amint Nórival kuncognak a nappaliban. Mire felkeltünk, megfőzték a teát, felszeletelték az otthonról hozott sült húst, és pirítóst csináltak. Talpunk alatt csikorogott a frissen esett hó, amikor elindultunk, hogy a környéket felfedezzük. A csendről, a hóról, a kéményekből felszálló tűzifa illatáról régi hangulatok jutottak az eszembe.
Képek egykorvolt karácsonyokról, amikor még gyerek voltam, gondtalan. – Annyira szeretlek benneteket, mondtam hirtelen, mert boldog voltam újra. Na de anyu! – nézett rám két kamaszkorú, sületlen gyermekem. Nincsen semmi baj, válaszolta az apjuk. Tíz ujjával a hajamba túrt, magához szorított. – Úgy látszik, anyátok öregszik – nevetett.
Emberek mentek mellettünk akkor. Ünneplő arccal és ünneplő ruhában. Köszöntek és mi visszaköszöntünk. Mert karácsony másnapja volt, és békesség a szívekben.
Még nincs hozzászólás