Vasúti nosztalgia keskeny nyomtávon
Amióta az eszemet tudom, Balatonfenyvesen töltöm a nyarakat. Ezeknek a dél-balatoni vakációknak pedig elmaradhatatlan kelléke a Nagyberek élővilágában való kalandozás, a gáton való átmászás, a villantózás a főcsatornán, a biciklitúrák az Imremajorba és vissza. És persze az örök kedvenc: a kisvasút.
Felnőtt fejjel is gyermeki lelkesedéssel veszem meg a pár száz forintos retúrjegyet a balatonfenyvesi vonatállomástól csupán 200 méterre fekvő kisvasút pénztárában. Nem véletlen, hogy nagy- és kistestvér ilyen közel fekszik egymáshoz: a járat alapvetően arra szolgált, hogy a majorokból szállítsa a nagyvasúthoz a mezőgazdasági terményeket, a tőzeget és a mésziszapot.
Valaha több útvonal is élt: mára a csisztai és a táskai vonalak nagy részét ellopták. Somogyszentpál felé közlekedik az utolsó veterán: Magyarország egyetlen működő gazdasági vasútja. Gazdasági vasútnak hívjuk, pedig ma már a MÁV-START üzemelteti, és csak személyszállításra használják; az utolsó tehervonat 1990. május 14-én gurult végig a vonalon.
Negyven perc gyermekkor
A piros mozdonyos, zöld kocsis járgányban már többen gyülekeznek, szezon lévén főleg turisták. Helyet foglalunk az egyik nosztalgikus fapadon: tudják, ami csíkokat hagy a meztelen combon, és amihez olyan kellemesen oda lehet ragadni rövid szoknyában.
Az ablakok nyitva: behozza a szél a balatoni levegőt. Aztán sípol a mozdony, és nekiindulunk a 14 kilométeres, kb. 40 perces utazásnak. Eleinte házak között megyünk: az autósok megállnak, a gyerekek pedig integetnek, amikor keresztezzük a Munkácsy Mihály utcát. Emlékszem, hányszor bicikliztünk erre, és irigyeltük a testvéremmel azokat, akik a kisvasúton utaznak a titokzatos nagybereki élővilágba.
Aztán hamarosan kiérünk a településről, és utunkat a háborítatlan természetben folytatjuk. A majorok mellett marhacsorda legelész, néha egy színes fácánt is megpillantunk itt-ott. Rovarok zsongják körül a növényeket, egy-egy néha a kocsiba is beszáll, de ez nem zavar senkit: hozzátartozik az élményhez. Nem messze tőlünk egy apukára leszek figyelmes, nyakában kukkerral, ölében négyéves forma kislánnyal.
„Nézd csak, az ott egy bölömbika!” – mondja az ámuldozó lánykának, átnyújtva a távcsövet. Jobban megfigyelve a pólóját rájövök, hogy a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület dolgozója. Milyen büszke lehet most az okos, mindentudó apukájára ez a szőke hercegnő! Mint mikor Papa feltett a gát tetejére, hogy ott másszak át a főcsatornán, ő pedig a vállára vette a biciklit, és oldalt kapaszkodott át. Mint egy igazi hős!
Ősfenyvesi történetek
Hamarosan érkezik a kalauz, hiszen a kisvasúton is minden úgy megy, mint a nagy vonatokon. Vannak bérletesek is: ők rendszeresen használják a járatot, hogy a környező településekről bejussanak Fenyvesre, és munkába, iskolába mehessenek.
Persze, nyáron több a turista, pláne, hogy aki akar, biciklivel is felszállhat, hiszen az egyik vagon végében van kerékpárszállító. A jegyellenőrzés végeztével szóba elegyedünk a kalauzzal: arról kérdezem, mi történt abban a pár évben, amikor nem járt a vonat.
„Többször majdnem bezárták már, de szerencsére mindig megmenekült. Nem tudom, mikorra gondol a kisasszony, talán a 2000-es évek elejére: akkor épp felújították a somogyszentpáli vonalat” – meséli olyan szeretettel és törődéssel, amit modern vasutasoknál ritkán látunk. Helyeselek: akkor voltam tizenkét-tizenhárom éves, ez lehetett az az időszak.
Közben megérkezünk Somogyszentpálra. Üres az állomás, és a település sem ígér sok látnivalót: talán ezért is indul 5 percen belül vissza a járat. A vonat megfordul, mi pedig már robogunk is Fenyvesre a bájos, 25 km/órás sebességünkkel.
A kalauz újra mellénk telepszik: felfedezi bennem az „ősfenyvesit”, és nosztalgiázni kezdünk. Elmesélem neki, hogy annak idején mi Csisztapuszta felé mentünk, onnan pedig biciklivel kerekeztünk haza. „Régen volt az már, legalább tizennégy éve. Azóta sok minden történt ott is: teljesen felújították a termálfürdőt, lett új medence, fedett fürdő, de a vasút már nem jár oda.”
Mikor elérjük a település határát, olyan, mintha a múltból csöppennénk vissza a jelenbe, a bereki nyugalomból a nyüzsgő balatoni nyárba.
Leszállunk a vonatról: kicsit még átszellemülten, lassabban, mint a körülöttünk matracokkal, törülközőkkel és strandlabdákkal egyensúlyozó, fürdőző tömeg. 14 kilométerre mentünk csak, mégis legalább tizennégy évet utaztam vissza az időben. Igen, ezért imádom Fenyvest: itt megáll az idő, és az ember újra gyerek lehet.
Még nincs hozzászólás