Varázserő tűsarokban
Eltört a lábam. Ez még nem olyan nagy baj, a csontok összeforrnak, a gyógytorna bemozgat, újra egészséges leszek. Igen ám, de a magabiztosságom ez alatt az idő alatt hatalmas csorbát szenvedett. Nem győzöm magam lelki gyógytornával ismét felépíteni.
Kicsiny leány koromban méltatlan módon a bátyámtól örökölt fiús cipőket kellett hordanom. Szüleim igen keveset kereső értelmiségiek voltak, hát nem költöttek olyan luxusra, mint a kislánynak való cipő.
Aztán eljött a kamaszkor, és nem volt olyan erő, ami arra kényszeríthetett volna, hogy lapos sarkú lábbelit vegyek. Legalább egy ici-pici magasságot belecsempésztem a kényszerű vásárlásba. Mindegy volt, kényelmes-e az a cipő, praktikus-e, időjárásálló-e. Semmi sem volt fontos, csak hogy magas sarkú legyen.
Mert még a legkritikusabb tinédzserszemmel is láttam én, hogy örököltem nagyanyáim és anyám szép vonalait a lábakat illetően, ám úgy tűnt, a vádlimból hiányzik pár centi. És ezt a jövőben magas sarokkal kívántam pótolni.
Ahogy nőttem, úgy emelkedett a sarok hossza is, és az utóbbi évtizedekben – hacsak nem túráztam vagy sportoltam – mindig, minden körülmények között magas sarkú cipőt hordtam. Még az otthoni papucsom is legalább 10 centis volt. Mert így elégedett voltam a lábam alakjával, és saját – kissé hiányos – magasságomat (vagy alacsonyságomat) is sikeresen kompenzáltam a gyönyörű cipőkkel.
A magas sarkú lábbeli nőiessé tett, elegánssá és emiatt magabiztossá.
Csakhogy a sípcsonttörés utáni lábadozás során szó sem lehetett arról, hogy ismét felvegyem tűsarkú arzenálom legjobb darabjait. Helyette lapos sarkú cipőkbe kellett bújtatnom a lábam. Ezeket tűzoltás jelleggel vettem, még mikor két mankóval ugráltam – ugyebár, otthon nem volt egy fia lapos sarkú sem...
És bár mankó és járógép nélkül járhattam már, kezdtem magam nagyon-nagyon rosszul érezni. Társaságban ideges voltam, szegény – végtelen türelmet tanúsító – párommal ingerlékeny, az idegenekkel pedig komor és barátságtalan. Sokáig nem tudtam pontosan, mi is történt, de aztán rájöttem: az én önbizalmam a magas sarokban lakik.
Odaköltözött jó néhány éve, és most is ott van, legalábbis egy hatalmas darabja. Ugyanis lapos sarkúban elveszettnek éreztem a nőiességemet, az eleganciámat, a tartásomat, a stílusomat. Márpedig ezek nélkül mit ér egy nő?
Szerencsére szövetséges ebben az idő, már ismét magas sarkúban billegek, bár akadnak pillanatok, mikor még kihívásnak érzem a tűsarkút. De ahányszor belebújok egybe, felveszem vele az újra megtalált önbizalmamat is.
Még nincs hozzászólás