Tükör által csodálatosan
Személyiségünk a szüleink, gondozóink visszajelzései nyomán alakul ki, és később is a számunkra fontos emberek reakciói, megjegyzései formálják. Szemükben, mint tükörben látom, hogy milyen a viselkedésem.
Amit teszek, az örömöt, elismerést, esetleg meglepetést vagy bosszúságot vált ki belőlük. Ha a legtöbb megmozdulásom során a tükör rossznak – önzőnek, gyávának, akaratosnak – mutat, és ezt szóval és arckifejezéssel jelzi is, akkor az a meggyőződés fog kialakulni bennem, hogy rossz vagyok. Ha viszont a viselkedésemet árnyaltan értékeli, akkor a magamról alkotott kép is árnyalt, színes lesz. Nagy problémát jelent, ha a „tükör” nem reflektál, hanem a saját lelkében dúló viharokat mutatja.
Zsoltit pszichésen labilis állapotban lévő édesanyja féléves korában elvitte otthonról. Édesapja másfél éven keresztül küzdött, mire megkapta a kisfiú, és a végig vele élő, már iskolás nagylány felügyeleti jogát. Ez alatt az idő alatt gyakran hónapokig nem volt tudomása arról, hogy egyáltalán hol van a kisfia. Zsoltit közben az édesanyja a fejlődésnek és a tanulásnak ebben a nagyon fontos szakaszában hol ajándékokkal, és túláradó szeretetével árasztotta el, hol őrjöngve hajigálta ki ugyanezeket az ajándékokat, és bezárta a kisfiút a WC-be büntetésül.
Amikor először jártak nálam, Zsolti már majdnem hároméves volt, és az apa türelme kezdett elfogyni. Bár megadóan cserélte éjszakánként a nedves lepedőt, és figyelembe vette a fejlődésbeli hiányosságokat, a kisfiú „szemében látsző őrület”, ami az édesanyára emlékeztette, megrémítette, és biztos volt benne, hogy a fia előbb vagy utóbb pszichiátrián fogja végezni, akárcsak az édesanyja. Én nem láttam az őrületet Zsolti szemében, egy igyekvő kisfiúval találkoztam, aki a játékterápiás órákon megélhette a nagyszerűségét, hiszen szinte minden, amit tett, támogatásra és elismerésre talált.
Az igazi áttörést azonban az hozta, mikor az édesapja megértette, hogy a fia nem rossz, vagy ördögi, csak nem tanulta meg kódolni a testi és lelki érzéseit. Abban az időszakban, amikor az anyukák azt gügyögik a síró kisbabáknak, hogy „ajjjajaj, de éhes ez a baba”, vagy az épp jókedvűnek, hogy „micsoda virágos jókedvünk van ma”, és egész arckifejezésükkel, sőt testükkel ezt az állapotot tükrözik, Zsolti anyukája egymásnak teljesen ellentmondó jelzéseket küldött a kisfiúnak, attól függően, hogy a saját érzései hogyan borították el. Nem tudott a kisfiú érzéseire ráhangolódni, és azokat neki visszatükrözni.
Az édesapával, a nagyon érzékeny és okos nagylánnyal, és az időközben bekapcsolódó óvó nénivel kampányt indítottunk, hogy megtanítsuk Zsoltinak, ki mindenki lakozik benne. Minden alkalommal, ha egyértelmű volt, hogy mi zajlik benne – dühös, jókedvű, fáradt, bánatos –, azt nevén nevezték, és visszajelezték neki. Ez nem mindig volt egyszerű feladat, hiszen gyakran – főleg az óvodában – teljesen érthetetlenül viselkedett.
Ha szétrombolták a várát, akkor egykedvűen arrébb ment, míg máskor minden látható ok nélkül fellökött vagy megütött egy gyereket. Ilyenkor borzasztó nehéz volt a pedagógusoknak megállniuk, hogy ne kérdezzék meg, miért tette, pedig épp ezt nem tudta ő se. Meg kellett próbálni kitalálni, milyen érzések is vezették épp arra, hogy bántson valakit. Ez egy majdnem harmincfős óvodai csoportban nagyon nagy kihívást jelentett az óvónőknek, és gyakran csak általánosságokat lehetett mondani: „hú, de dühös vagy”, vagy „úgy látszik, nagyon unatkozol”, de üzenete még így is volt: vannak érzéseink, amelyeket néven nevezünk, és ezeknek megfelelően viselkedünk. Az már egy következő lépés, hogy megpróbáljuk szociálisan elfogadható módon kifejezni az érzéseinket.
A másik nehézséget az jelentette, hogy a pozitív érzelmeket is visszajelezzük: ne csak arról mutassunk tükröt, amikor dühös, vagy csalódott, hanem arról is, ha kellemes meglepetés éri, sőt, ha egyszerűen csak béke és nyugalom van. Sőt, ezeket jelezzük gyakrabban és hangsúlyosabban. Ebben Zsolti nővére volt a nagymester. Talán neki is hiánya volt ezen a téren, így külön sportot űzött abból, hogy észrevegye a vidám perceket, vagy hangsúlyosan megdicsérje az öccsét akkor is, amikor az egyszerűen csak békésen játszott, és ezzel magának is bezsebeljen egy kis dicséretet a felnőttektől.
Idővel az apa is egyre gyakrabban látta az őrület helyett a kitartást, vagy akár a makacsságot a kisfiú szemében, amit sokkal jobban el tudott fogadni, és Zsolti is egyre inkább látta magát helyes kisfiúnak, mint ördögnek. A számára fontos emberek szemének tükrében megláthatta, milyen nagyszerű kis ember is ő.
(A szerző családterapeuta.)
Még nincs hozzászólás