Tudom, hol vagyunk!
Irány Bükfürdő! A szemem előtt csak a cél, és négy csodálatos idegen szó lebeg: all inclusive wellness hotel. Nem érdekel, hogy jutunk oda, csak azt tudom, hogy hol kell elhagynunk Budapestet - a többi meg majd jön magától.
A feleségem szeme előtt három, egészen másik csodálatos idegen szó lebeg: Global Positioning System. Hogy ez mi? Talán így: GPS. A kedves hangú női robot, aki csak azt felejti el bemondani, hogy a következő lehetőségnél válts nagyobb tarifacsomagra, mert mire megérkezel a célhoz, nem marad hozzáférésed az internethez.
De sebaj! Hagyjuk a jó öreg lapozós térképet az ülés zsebében, mert az balesetveszélyes, párizsifoltos, meg simán lehet fejjel lefelé is nézni. De a fő ok, amiért a nők elutasítják a hagyományos térképeket, nem ez, hanem az a pluszfeladat, hogy a papíron látottakat össze kell vetni a valósággal. A hölgyeknek ugyanis gyengébb a térlátásuk.
Miért jobb térképolvasók a férfiak? Ugyanazért, amiért ők jártak vadászni, a zsákmány elejtéséhez ugyanis nagyon pontosan meg kell tudni becsülni a távolságot, ami leegyszerűsítve úgy történik, hogy egy mentális térképet készítünk az agyunkban.
A nőkből ez a tájékozódási képesség hiányzik, viszont sokkal jobban emlékeznek tájrészletekre, tárgyakra, épületekre. (Azért volt az emberi fejlődés során mindig is női feladat a gyűjtögetés, mert ők mindig visszataláltak oda, ahol jó volt a bogyótermés.)
Annabelle Bond volt az első nő, aki megmászta mind a hét földrész legmagasabb csúcsát, de ő is azt nyilatkozta a Sunday Timesnak, hogy bárhonnan képes visszatalálni, ám felfelé mindig egy férfira bízza a térképet. Ha jobban belegondolok, a visszautak miatt én sem szoktam aggódni. Az asszony úgyis szól, ha túlmegyek: „Nem emlékszel erre a virágládára a barna kerítéses felújított ház előtt? Mondjuk én sötét szúnyoghálót tettem volna az ablakokra.”
A női agy se mentális, se kétdimenziós térképet nem szeret használni. Szavakat annál inkább! Ha nincs segédeszköz, mondjuk egy korábban berögzült tájékozódási pont, egy tapodtat sem hajlandó haladni. Az első adandó járókelőnél félrehúzódik, és útbaigazítást kér.
Nálam ez az utolsó opció. Előbb próbálok meg a nap állásából következtetni, vagy a fák mohás oldala alapján irányt találni, esetleg dédapám világháborút megjárt iránytűje szerint haladni, semmint az első utunkba tévedő iránymutatásának megfelelően.
Mire eljutok a felismerésig, hogy mégis csak lassíthattam volna, általában már nincs, akit meg lehetne kérdezni. Ilyenkor aztán jönnek a szúrós tekintetek és a pluszkilométerek. De visszafelé sem állok félre a buszmegállóban, mert ha nem arra, akkor nyilván erre kell mennünk. Mire kiderül, hogy vagy négy-öt felé lehetne indulni, már a buszmegálló is üres.
Szerencse, hogy a hotel all inclusive, így nem tudjuk lekésni az ebédet!
Még nincs hozzászólás