Törhetetlen lendülettel
Ugyan 2012-ben nyugdíjba küldték az Országos Egészségfejlesztési Intézetből, ahol hivatásszerűen népszerűsítette az egészséges életmódot, de ettől még nem hagyta abba a munkát Monspart Sarolta. Akkor sem, ha ezután már ingyen csinálja.
Amikor először beszéltünk telefonon, épp az egyik kedvenc „csapatához” ment, akiknek először csak edzéstervet készített, ma pedig már kéthetente edzést tart. A történet úgy kezdődött, hogy egy harminc év körüli, 130 kg fölötti fiatalember négy évvel ezelőtt elhatározta, hogy új életet kezd: először csak gyalogolt, azután futott, ma már a maratonon is célba ér 82 kilóval. Aztán másokat is meggyőzött az életmódváltásról. Ma már egész hálózatuk van, több vidéki csapattal, ahol elsősorban túlsúlyos emberek futnak együtt. Őket segíti Monspart Sarolta. Meg a nyugdíjas gyalogló klubot is a Margitszigeten, akikkel szintén kéthetente együtt edz.
Ez a letörhetetlen energia a természetéből is következik, meg persze az élsportolói múltból. Pedig Monspart Sarolta tulajdonképpen véletlenül lett sportoló. „Kövér voltam és ügyetlen, nem is volt soha ötösöm tornából. Kipróbáltam a kézilabdát, a vívást, a teniszt, de mindenhonnan elküldtek. A tájfutással viszonylag későn találkoztam, egy gimnáziumi szakkörben. Ráadásul a tájékozódás az szellemi kihívás is, ezért kezdett el érdekelni. Egymás után nyertem az országos bajnokságokat, 1972-ben pedig világbajnok lettem.”
Azután 1978 nyarán jött a kullancs, ami mindent megváltoztatott. Egy hétig feküdt kómában a kórházban, fokozatosan bénult le.
„Már hozták a vastüdőt, amikor egyszer csak felébredtem. Nyilván kellett ehhez a Jóisten, no meg valami más is. Két erdész feküdt mellettem a kórteremben ugyanezzel a kullancs okozta betegséggel, mindkettő meghalt. Nekem élsportolóként sokkal jobb volt a regenerálódó képességem, de voltam vagy 38 kiló az eredeti 54 helyett. Majdnem egy évig azt hittem, hogy leszek még élsportoló, és majd én döntöm el, hogy mikor akarom abbahagyni. Sokáig járni se tudtam, később járókerettel, bottal, végül már »csak« sántán, de csináltam, mert hittem benne, hogy újra a csúcsra kerülök. Minden összeomlott, amikor egy neves idegorvos alaposan megvizsgált, és azt mondta, tudomásul kell vennem, hogy a sportolói karrieremnek vége, örüljek, hogy élek, és nem vagyok »hülyébb«, mint voltam. Tíz évembe került, hogy úgy tudjam érezni: milyen jó, hogy itt vagyok.”
Itt van, és dolga van. Semmi sem térítheti el ettől:
„A társadalomnak majdnem az egyharmada hatvanévesnél idősebb, velünk mégsem törődik senki. Mi már nem számítunk. Érzek még magamban erőt ahhoz, hogy ezen megpróbáljak változtatni, fel akarom rázni ezt az egyharmados társadalmat!”
Még nincs hozzászólás